Barátnőm mostanában minig meg van sértődve, nem akar találkozni velem, mindig rosszkedvű, nem jön el velem sehova. (lány vagyok) Mit tehetek?

Ne próbálkozz túl sokat. Ha egy csöpp esze van és tényleg ér valamennyit a barátságotok, akkor előbb-utóbb úgyis észhez tér, nem hiszem, hogy neked kell most bármit is tenni.

Tapasztalatból mondom. Nekem az egyik legjobb barátnőm viselkedik hasonlóan, csak nagyon nehezen tudja tolerálni, hogy én egyik komoly kapcsolatomból szinte egyből beléptem a másikba, amiből már házasság is lett és gyermek. Előtte és közben is ismerkedtem, nem csak pasizásban voltam aktívabb, hanem nagyobb társaságom is volt. Nem az én hibám, mert ez azért alakult így, mert szeretek ismerkedni, nem szeretek egyedül lenni, szeretek jókat nevetni másokkal együtt és hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni. Ő viszont egyáltalán nem, neki bőven elég, ha van egy-két jó barát, pasiból meg amelyik lelkileg pont jó, amelyiket kedveli, azt azért küldi el jó messzire, mert fizikailag csak átlagos. Nem csúnya, átlagos. És neki viszont úgy is a legjobb kell. Lassan 30-ba lép, nem csúnya, de nem is szép, ő is átlagos (mint én és a legtöbb ember) és sehol semmi, odáig jutott, hogy a szüzességét elveszítette.

Ez nem is lenne baj, ő tudja, hogy mire vágyik.

Én attól voltam kikészülve, hogy folyamatosan kritizált, megszólta az exemet, megszólja a férjemet (még akkor is, ha épp a férjemmel közös lakásban találkozunk, vagy akkor is, ha épp egy vacsorából jövünk, amelyikre a férjem hívta meg), a többi közelebbi barátomat időnként marja, nekem is beszólogat ezért, azért, érzékeltetve, hogy nekem ugyan rendben van a magánéletem, de nem vagyok tökéletes (mondjuk ahhoz hasonló "nagy" dolgokat ró a szememre, hogy a hajamon már fél centis a lenövés, miért nem csak nőies ruhákat hordok, miért van tornacipőm is, nem jó ez a nadrág, az a felső, következő pillanatban meg üti a saját szavát azzal, hogy szerinte én túl sokat költök fodrászra és a cuccaim 80%-át kölcsönkéregeti). De nem mindig ilyen, ez csak időszakos, ezekben a napokban-hetekben inkább kerülöm, megpróbálok nem foglalkozni vele, mert az év nagy részében nincs semmi baja. Gondolom ilyenkor kicsit depis, szomorú, vagy reménytelennek látja a helyzetét és azzal oldja mindezt, hogy irányomban csipkelődik.

Az, ha felvilágosítod, vagy elmondod neki, hogy te mit gondolsz nem sokat ér, nálunk nem sokat ért. Tagadott mindent és még jobban visszahúzódott. Szerintem ők is tudják, hogy mi a gond, hogy nem a környezet tehet erről az egész helyzetről, csak éppen egyszerűbb bántani, mint beismerni és változtatni.

Most szeretném leszögezni: nem az a rossz, hogy ők egyedül vannak, mert nekem is volt szingli korszakom, szerettem, élveztem, nem is akartam párt. Azzal van gond, hogy ők nem akarnak egyedül lenni, de elvárásoknak, vagy szerencsétlen helyzeteknek köszönhetően mégis magányosak és kompromisszum kötéstől, a reális igények támasztásától mereven elzárkóznak.