Elegem van az életből mit tegyek? Nembirom mar tovább

Őszintén szólva nekem is sokszor van olyan érzésem, hogy elegem van az életből. Gondoltam már az öngyilkosságra, de ahhoz nincs akaratom. Ha kiverem a f a sz o m, akkor pár percre javul a közéretem, de utána megint a padlón vagyok lelkileg. Az előbb ettem meg 2 liter fagylaltot, most kellemesebb érzések vannak bennem, de holnapra ez is el fog múlni. Senkivel nincs mit beszélnem, nem tudok semmi iránt érdeklődést produkálni, csak bambulok ki a fejemből a négy fal közt. Nincs túl nehéz munkám, de néha azt sem bírom végezni, mert egyszerűen nem tudnak jönni a gondolataim, nem tudok produkálni. Nincs egyetlen barátom sem, idáig az egész életemben egy semmirekellő tutyimutyi takony voltam (és továbbra is az vagyok sajnos), aki még saját magáért sem képes kiállni, ha éles helyzet van, emiatt már vesztettem el állásom. Egyszerűen nem vagyok képes érvényesíteni a saját érdekeimet, kiélezett helyzetben leblokkolok. Amúgysem vagyok egy szószátyár típus (ha ez az írás hosszúra sikeredne az inkább csak a lehangoltságom mélységének a bizonyítéka). Nincs semmi erőnlétem, semmilyen sportos külalakom, az agyam sem képes olyan fogékonyan funkcionálni, mintha tompulnának a képességeim és a készségeim. Pedig a végzettségemhez pont szellemi frissesség és aktivitás kellene. Már egyre nagyobb bennem a kiüresedés értelmileg és érzelmileg is. Vannak olyan napok, amikor szinte sírni tudnék - és néha sírok is - a magánytól. Reggel semmi motivációm nincs a felkeléshez, hiába lefekszek időben és megfelelően alszok, az óra csörgésekor nem bírok erőt venni magamon, hogy megmozduljak, felöltözzek, vagy hogy egyáltalán elinduljak. Mindezenkívül egyre rosszabbak a fogaim, még kinézetre is. Az ízületeim is egyre ropognak, nem tudok már olyan hajlékony lenni, mint régen voltam. Ha komolyabb fizikai tevékenységet végzek, rendkívül hamar el kezdek izzadni és igencsak kifáradok. Nehezem viselem a rossz időt, a napsütést, nem látok már semmiben örömet, nekem csak a keserűség, a bánat, a szomorúság jutott. "Nékem már a rét hímetlen, a mező kisült..." Olyan, mintha kezdenék kiégni, egyre nehezebb és nehezebb minden egyes nap. És (sajnos) még nagyon sok van hátra. Mindem egyes nap olyan futószalagosan sablonosan telik. Felkelek, meló, haza, alvás. Nincsen semmi új már semmiben. Semmilyen szer nem tud boldoggá, élénkké tenni. Se a kávé, se az energiaital, de még az alkohol is csak a búskomorságot hozza elő nálam. Tudom, hogy vannak nálam nehezebb sorsú emberek, de lelkileg ez is igencsak nyomasztó és fájdalmas tud lenni. De ha milliomos is lennék, az se tudna hosszú távon boldoggá tenni.