Vicces, durva, megbotránkoztató, ciki, izgalmas, érdekes, szakadós sztorik?

A férjemmel, még amíg csupán jártunk, sosem kerültünk "utolsó pillanatban érek ki a WC-re" szituációba egymás előtt, egészen addig, amíg össze nem költöztünk. Nem akadt olyan eset, hogy valamelyikünk miatt egy kirándulás alatt külön félre kellett állni vagy rohanni kellett hazafelé és mindig külön műsorszám és bejelentés nélkül mentünk el a mellékhelyiségbe.

Hosszas járás után összeköltöztünk és meg is esett az első ilyen élményünk. Rögtön az első héten.

Volt a munkahelyemen egy kolléganő, akit kerültünk, mert a nagy semmiről beszélgetett órákig és mindig beszélgetni akart, akkor is, ha már szóban vagy gesztusokkal jelezted, hogy sietsz vagy egyedül szeretnél lenni.

Munkaidőm lejártakkor már nagyon ki kellett pisilnem, úgyhogy rögtön, miután felvettem a kabátom és a táskám és hangosan elköszöntem a többiektől a mosdó fele vettem az irányt. De nagy mázlimra észrevettem, hogy az említett kolléganő épp bemegy a mosdóba, úgyhogy sikerült elkerülni a "túlórázást".

Gondoltam, bár nagyon kell, de már kibírom hazáig, semmi kedvem nem volt bujkálni, amíg a nő ki nem jön a toalettről vagy összefutni vele. Szóval nekiindultam.

És természetesen az élet gonosz tréfája, hogy pont abban az időben kellett, hogy gondok adódjanak a tömegközlekedéssel, megduplázva így a hazaút időtartamát.

Így, mire a metró aluljáróból sétáltam fel az utcánkba, már lehetetlennek éreztem, hogy szárazon maradjak, mégis muszáj volt megtennem. Főképp, hogy akkorra már férjemmel (akkor még szimplán párommal) sétáltunk fel a lépcsőn - az aluljáróban találkoztunk össze úton hazafelé.

Mivel ez volt az első eset, nem mertem szólni helyzetemről, nagyon zavarba ejtőnek éreztem. Sikeresen el is értünk a liftig, ami természetes, hogy a legfelső emeletről jött lefelé hozzánk csiga lassan, ahova mi is tartottunk utána. Ekkor vette észre rajtam párom, hogy valami nem stimmel. Reszkettem, levegő után kapkodtam és addigra falfehér arcom meggyötört volt.

Megállás nélkül kérdezgette, hogy jól vagyok e én pedig csak szemem-szájam összeszorítva bólogattam.

A liftből sprintelve siettem az ajtónkhoz. A kezeim reszketett, már alig találtam be a kulcslukba, ő pedig csak érdeklődött tovább jóllétem felől, de már arra a pontra jutottam, hogy nem bírtam válaszolni.

És végre az ajtó kitárult... Pár lépés választott el a megkönnyebbüléstől. Pulzáló hólyagom okozta szenvedésemet elfedni próbálva vettem célba a toalettet. Sikerült különösebb feltűnősködés nélkül bejutni. és amint magamra csuktam az ajtót és megláttam a wc-t a pavlovi reflex elő is jött.

Tudod, az érzés, hogy rögtön pisilni kezdesz és ha 2 másodperc alatt nem tolod le a nadrágod mehet is a mosásba.

Ám az én helyzetem nem ilyen egyszerű volt, ugyanis kantáros nadrágot vettem fel aznap, így, hogy fellélegezhessek, előtte vetkőznöm kellett. A pavlovi reflex által kiváltott kibírhatatlan ingerek által idegbetegen nyúltam kabátom cipzárjáért.

És mi volt a sors kegyetlen játéka velem abban a pillanatban? Beragadt a cipzár. Meg se moccant. Kétségbeestem. Próbáltam kibújni a kabátból, de nem ment. Két kézzel próbáltam a cipzárnál kettétépni, nem ment. Rángattam a cipzárt, nem moccant.

És pár pillanaton belül, kísérletezéseim közepette éreztem, magától megindul a hosszas órák által tartogatott vízesés. Testem automatikusan cselekedett, rávágódtam a wc-re nadrágostul... És egy hatalmas és hangos "áááááh" kíséretében eleresztettem magam. Ám, ahogy melegedett rajtam a nadrág, úgy arcom is vörösödött és éreztem, ahogy agyam a szégyentől fokozatosan lekapcsol.

Így dolgom végeztével bár megkönnyebülten fellélegezve, de szédelgve, bárgyún és szégyenkezve álltam fel. És megbénulva néztem magam elé. Majd kezem automatikusan a cipzár után nyúlt. És ott álltam saját kabátom csapjdájában, nem bírtam vizes nadrágomból kiszabadulni. Olyan volt, mint egy rossz álom és az egészet megkoronázta, hogy 5 perc múlva párom megállás nélkül kopogtatta az ajtót, hogy adjak valami életjelet, nagyon aggódik.

Végül tudtam, a kabátomból nem bírok kiszabadulni, életem szerelme, aki előtt sosem kerültem ilyen helyzetbe nem hagy magamra és sorsomba beletörődve kitártam neki az ajtót. Majd amikor láttam a rémületet az arcán, belekezdtem "Beragadt a cipzár és nagyon kellett..." és erre elsírtam magam.

És a mimikája megváltozott. Egy nagyon édes, nagyon megnyugtató, a világ legkedvesebb gesztusává formálódott - a sajnálkozás, a "Semmi baj!" és a "Jaj, drágám!" volt benne. És magához ölelt én pedig a vállán zokogtam.

Amire sikerült megnyugodnom, már nagyon kellemetlen volt a nedves nadrágomban raboskodni és fagyoskodni, így párommal közös erővel igyekeztünk megválni kabátomtól - 10-15 perc szenvedés után sikeresen.

1-2 hónapig nem került elő a téma, amikor nem ennyire telített hólyaggal de szintén nagy szenvedések közepette siettem a wc-re, mire annyit szólt, hogy reméli nem kantárosban vagyok - és onnantól kezdve a mai napig előjön ez a mára már vicces emlék - az este, amikor a sors minden erejével ellenem dolgozott.

A sulibol indulok hazafele, mar kileptem a sulibol de ramjott a pisiles. En persze nem mentem vissza mert a portan kell kerni wc papirt es milysn cink mar stbstb

Na mindegy es elindultam hazafele sprintelve a buszmegalloba es lekestem a buszt... mondom oke ugy sem kell annyira. Na aztan jott a busz, elvitt a Koki terminalig, es szanaszet razott es akkor mar kellett nagyon. Aztan futottam a masik buszomhoz, hala istennek elertem es 8 megallo utan vegre futhatok haza ami innen kb 3p

Na es mikor mar az ajto elott alltam, kotoraszni kezdtem a taskamban a lakaskulcs miatt es egy hangos "B-A-Z-D MEG ELHAYTAM A KULCSOT" mondatof valtott ki belolem. Oke en leultem a kerti szekre es vartam anyuekat (16:32) . Felhivom aput mikor er haza : kb 7re es anyad is" mondom neee

Tudni kell hogy olyan hazban lakunk hogy 3 emeletes, ablakok udvarra fordulnak, ezert nem mehettem az udvarra hugyalni, meg persze hkgy ilyenkor kell otthon lenniuk.

Na mindegy kb 30 perc mulva mar voros voltam. Izzadtam annyira kellett. Idegessegembe havat ettem AMIT NEM KELLETT VOLNA mert jobban kellett tolle... es ra 15percre BEHUGYALTAM. Ott altam huhyos cicanadraggal az erkelyen. Es a folsoszomszed mamaja is pont akkor jott

Nekem ugy egett a pofam :D aztan lottem egy kepet elkuldtem anyunak es azthitte viccelek. De amikor hazajott mar mas volt a velemenye mikor a hugyszagot szivta xd

4-es vagyok!

Szerintem el kéne menned íronak:)

Velem is volt egy sztori, ami elég ciki.Nem vettem észre, hogymegjött és hogy háttul csupa vér a világos színű szoknyám, így baktattam végig a fél (kis)városon, és úgy mentem be a házba véres szoknyával, hogy az összes rokonom látta, de tényleg mindenki rokonom(és leginkább férfiak, khmm...).Kicsit se volt ciki...Ezt még tetézi az, hogy természetesen be volt lőve a hajam, ki voltam sminkelve és olyan menőn volt a hajamra tolva a napszemcsim(és nem is sütött a nap...).12 éves voltam akkor:)

Nagyszüleim, mikor még éltek, falun laktak. A falu plébánosa jó barátságban volt velük, s általuk velem is, annak ellenére, hogy én megrögzött ateista vagyok. Egyik nyáron, mikor leutaztam hozzájuk, hogy segítsek ezt-azt, egy esős vasárnap délután elmentem a plébihez ultizni. (Pap létére titokban szerette az ilyen játékokat.) Ahogy illik, iszogattunk is rendesen. Estefelé kicsit megéheztünk. Sebaj, mondta plébi, maradt a déli halászléből. Nekiestünk, mintha már egy hete nem ettünk volna, csak éppen olyan erős volt, hogy még a fejem tetejét is marta. A többiek rezzenéstelen arccal falatoztak, így hát én sem akartam szégyenben maradni. Azért a második tányérral már nem kellett volna megkockáztatni. Erre akkor jöttem rá, mikor csörgött a parókia telefonja, és a plébit sürgős esethez hívták. Valakinek utolsó kenetre volt szüksége. Felszedelőzködtünk valamennyien, én is siettem vissza a nagyszüleimhez, hogy az időközben egyre sürgetőbb ürítési ingeremnek végre eleget tudjak tenni. Akkoriban még árnyékszék volt a falvakban, így a nagyszüleimnél is. Hátul, az udvar végében, természetesen. Gondoltam lerövidítem az utat, és kertek alatt megyek haza, úgy még a budi is közelebb van.

Amire nem voltam felkészülve, az az volt, hogy a szomszéd fia felcseperedett, mióta utoljára arra jártam. Nagy svihák volt, ásatott egy jó hosszú árkot, és a a disznai alól nem talicskázta a trágyát, hanem slaggal mosta el, bele az árokba. Szerencsére nem volt túl széles az árok, számításaim szerint az egyik szép ívű (a barátaim által kecsesnek aposztrofált) szökellésemet bemutatva simán landolok a túlparton. Már az ugrás pillanatában rájöttem azonban, hogy hiba csúszott a számításomba, mert a záróizmom pillanatnyi elengedését a farizmom erőteljes megfeszítésével kellett kisegítenem. Így viszont egy hajszálnyit rövidre sikerült az ugrás. Épp csak annyira, hogy a rézsűre érkezett a bal lábam, s ha nem lépek le hátra a jobbal, akkor úgy esek hanyatt, mint az ominózus üveges tót. Ráadásul a földnek ütközés pillanatában egy hatalmas rottyanást követően kijött, ami már régóta kikívánkozott.

Summa summarum, a jobb lábammal térdig álltam a híg sertéstrágyában, a gatyámból meg folyt lefelé a többi, a legkevésbé sem higiénikusabb trutyi.

Kapaszkodót nem találván esélyem sem volt, hogy egy lendülettel kiszabadítom a jobb lábamat az iszapból, és még ugyanazon svunggal fel is jutok a részű tetejére. Szerencsére az eddig elszenvedettektől a farmeromnak (nagy kincs volt akkoriban!) már úgyis mindegy volt, és az alig két hónapos sportcipőm is megérett a kidobásra. Leléptem tehát bal lábbal is, és arrébb vánszorogtam, ahol a vadrózsa egy ága elérhető közelségbe hajlott az árokhoz, hogy abban megkapaszkodva ki tudjak kecmeregni. Nosza, póló levesz, tüskékre rácsavar, és már kint is vagyok.

Nagyszerű. Most már csak azt kell kitalálnom, hogy mi a ménkűt mondok a nagyinak, hogy az alsógatyám miért úgy néz ki, ahogy. Mit volt mit tenni, az árok partján elmentem addig, míg egy alkalmas helyet találtam, ott visszatértem a posványba, és a rend kedvéért le is ültem benne. Így már nem kellett szégyenkeznem.

(A teljes történetet sohasem meséltem el nekik.)