Utolsó szó jogán?

Ha élek azzal a joggal, amelyet a perrend - úgy hiszem - a világ minden országában megad a vádlottnak, hogy kérdések gátja és feleletek nyaktilója nélkül mondja el a maga mondanivalóit azok előtt, akik ítélni akarnak felette, mondom, ha élek ezzel a jogommal, akkor nem a magam védelmére teszem". -kezdte beszédét az utolsó szó jogán Bárdossy László Miniszterelnök 1945. november 2-án.

Ha élek azzal a joggal, amelyet a perrend - úgy hiszem - a világ minden országában megad a vádlottnak, hogy kérdések gátja és feleletek nyaktilója nélkül mondja el a maga mondanivalóit azok előtt, akik ítélni akarnak felette, mondom, ha élek ezzel a jogommal, akkor nem a magam védelmére teszem. Az egész tárgyalás folyamán nem győztem ismételten hangsúlyozni, és meglepetéssel hallottam ennek ellenkezőjét az ügyészi oldalról, hogy én ezzel vagy azzal védekeztem, cselekményeimet ezzel vagy azzal mentegettem, vagy enyhíteni kívántam volna. Erről a tárgyalás során szó sem volt. Azt a szót, hogy védelem, enyhítés, mentegetés, pozitív értelemben sohasem használtam, hanem olyan értelemben, hogy amit elmondandó vagyok, az ne szolgáljon az én mentségemül, ne szolgáljon cselekményeim enyhítéséül.

Nem fogok védekezni az előadandók során sem. Nem pedig azért, mert valóban az a meggyőződésem, hogy abban a szörnyű tragédiában, amely a világra rászakadt, és amely rászakadt erre a szerencsétlen országra - mert annyi ember esett áldozatul -, nem fontos az, hogy egyes emberek sorsában és helyzetében mi történik. Ez jelentéktelen és kistermészetű dolog. Fontos az, ami ezután a tragédia után történik, a béke, a lelkek békéje, és ha ez a béke áldozatokat kíván, ezt az áldozatot a béke érdekében meg kell hozni.

Béke kell ezen az országon belül, ezen a szerencsétlen nemzeten belül, de ugyanígy béke kell ezen az országon kívül is. Olyan béke, amely szilárd, amely állandó, és nem olyan, amilyen az 1919-es volt. Olyan béke, amelyben magyarok ezrei és ezrei nem kergettetnek el az anyaföldről, amelyet megműveltek, ahol születtek, ahol apáik sírjai vannak, nem kergettetnek el egy határ felé, hogy innen áthajtsák őket, mint a négylábú jószágot, vagy, hogy mint a sakkfigurát, az egyik oldalról a másik oldalra tolják őket. Ilyen békére volna szükség, és ennek a békének a meghozása, a megteremtése, szilárd alapjainak megadása érdekében minden áldozat kicsiny.

De nem védekezem elvi alapon a bíróság előtt azért sem, mert amint az első tárgyalási nap során kifejtettem, az ellenem vád tárgyává tett bűncselekmények elbírálására az érvényes magyar törvényekben lefektetett közjogi rend szabályai szerint egy megszabott eljárás van. Arra hivatkozott velem szemben a népbíróság elnöke, mintha én itt valami különleges feudális bíróság eljárását kérném, va-lami különleges bíróságot a különleges személynek.

A demokráciára is történt hivatkozás. Talán nem gondolták meg az urak, hogy az a törvényhely, amelynek érvénye változatlanul fennáll, amelyet sem kifejezetten, sem hallgatólagosan a népbírósági rendelet hatályában nem érintett, mondom, hogy ez a törvény a demokrácia legtisztább elvein épül, mert azon az elven épül, hogy a miniszterekkel szemben nem mint kiváló különleges elbírálást igénylő személyekkel, hanem mint a nemzet szolgáival szemben - ami ennek a szónak; ,,minister" szótári értelme - a vádemelésre a törvényesen választott népképviselet hivatott.

Vajon elképzelhető-e ennél demokratikusabb elv? Vajon elképzelhető-e annál

demokratikusabb elv, minthogy ez a törvény megismétli azt, hogy a vádindítvány megalkotását is kizárólagos jogává teszi a törvényesen megválasztott népképviseletnek? Vajon kifogásolható-e az az elv, hogy törvény állapítsa meg a bíróságot, és nem olyan szerv, amely alkotmányos életünk elvei szerint csak kisegítő és átmeneti jogalkotásra hivatott? Hiszen a törvény ugyanezt a bíróságot bízhatta volna meg e kérdés elbírálásával és e kérdés felett való ítélkezéssel, de az alkotmányban lefektetett elvek szerint kellett volna ennek megtörténnie, főleg akkor, ha velem szemben az alkotmánysértés vádja emeltetik.

Mert micsoda kiáltó, micsoda kiegyenlíthetetlen ellentmondás van abban, hogy alkotmánysértést bírálunk el az alkotmányban előírt elvek és rendszerek ellenére?!

Nem védekezem tehát, mert ez nem az én védekezésem fóruma. Az én védekezésem fóruma a törvényesen választott magyar népképviselet által megszövegezett vádindítvány alapján, a törvényesen választott magyar népképviselet által életrehívott bíróság volna.

Azt kérdezhetné valaki tőlem, miért beszélek mégis.

Magamnak is felteszem ezt a kérdést, hogy miért beszélek mégis. Amikor felelősséget vállaltam, és nem értették meg az urak azt, hogy egyéni bűnösség és felelősség között micsoda tátongó szakadék nyílik meg, micsoda különbség van. Hiszen lehetünk felelősek valamiért, és e felelősség konzekvenciáit a legmesszemenőbben le lehet vonni, éppen úgy, amint az urak a bűnösség konzekvenciáit le akarják vonni, de a felelősség a szó erkölcsi, etikai értelmében mégsem azonos a bűnösséggel. De mit magyarázom ezt az uraknak, akik ezt nem akarják megérteni?!

Miért beszélek mégis? Azért beszélek, mert az hangzott el itt - nem kívánok polémiába bocsátkozni megállapításokkal -, hogy én egy korszak képviselője vagyok, egy korszaké, amelynek utolsó szakaszán tizenegy hónapig nehéz viszonyok között, gyötrődések, vívódások, nehéz küzdelmek között miniszterelnök voltam. Én nem tudom, mennyire vagyok képviselője ennek a korszaknak. Időben, korban, ha a születésem idejét nézem, ha a pályámat nézem, nem illik be szerepem ebbe a korszakba úgy, mintha e korszak alkotói, e korszak eszmekitűzői között szerepet vállalhattam volna.

De hát nézzünk szembe ezzel a váddal! Nézzük ezt a korszakot, adjunk képet erről a korszakról! Adjunk képet a bíróság elnöke kívánságának megfelelően, aki a tárgyalás első napján mondta azt, hogy alkossak egy összefüggő képet. Sajnos ez a kívánsága, ez az odakínálása megint csak belebukott a kérdések és a kerékbe tört vagy születésük pillanatában a számba fojtott feleletek zsákutcájába.

Hát itt megnyílik számomra az alkalom, talán utoljára. Talán utoljára, és erkölcsi kötelességem azokkal szemben, akikkel egynek érzem magam, és sokan vannak ebben az országban, akikkel egynek érzem magam...

Tanácsvezető bíró félbeszakítja a vádlottat, és megtiltja, hogy politikai beszédet tartson az elmúlt huszonöt év megvédésére.

Vádlott folytatja:

Én nem akarok beszélni erről a huszonöt évről, de megállapítom, hogy a vád részéről elhangzott két hosszú beszédet az elnök úr egyetlen szóval nem akadályozta meg, és íme, talán tíz perce beszélek, és már megragadja az alkalmat, hogy megakadályozza, azért, mert supponálja, hogy én politikai beszédet tartok.

Tanácsvezető bíró ismét figyelmezteti a vádlottat, hogyha beszédét így fogja

folytatni, akkor kénytelen lesz megvonni a szót.

Vádlott folytatja:

Igen! Hát ez méltó lesz ehhez a tárgyaláshoz.

Tanácsvezető bíró rendre utasítja a vádlottat azzal; hogy kár ilyen kijelentésekkel élni az utolsó szó jogán.

Vádlott folytatja:

Mégis, mivel a tárgyalást megelőző rendőri vizsgálat, a tárgyalást megelőző ügyészi vizsgálat során, de különösen a rendőri vizsgálat során órákon keresztül kérdezték tőlem, mik voltak azok az elvek, amelyek alapul szolgáltak annak a politikának, amelyet nekem is szolgálnom kellett, mert ezeket az elveket a vád részéről nem perceken, hanem órákon át akadálytalanul tárgyalták, talán az én számomra is megadódik a lehetőség, talán mégsem fogják csak a vádlottól megvonni azt a jogot, hogy annak az útnak a vonalát kirajzolja, amelynek a medrében folyt az a végzetes folyam, amelynek egy sajkáján én is utas voltam? Mert nem politikai beszédet akarok tartani. Ettől távol állok. Sohasem tartottam politikai beszédet a szónak ennek az értelmében, hanem tényekről akarok beszélni, hogy ez a korszak mit tartott maga előtt.

Azzal kezdem, hogy ez a korszak nem volt bűnök nélkül való. Ezt én tudom, ennek a korszaknak megvoltak a maga súlyos hibái, mulasztásai, ennek a korszaknak sok mindent kellett volna, sok mindent lehetett volna tennie. De ez a korszak egy vágyban és egy akaratban élt. Ez a vágy és ez az akarat, amelyben élt: a népi kiegészülés vágya és akarata volt. Ne mondja nekem senki ebben az országban ellentmondás nélkül, mert nem hiszik el azoknak, akik ezt mondják, hogy ez a népi kiegészülés vágya a nemzetnek csak egy kis hányadára, egy kis frakciójára szorítkozott. Mert nem így volt! Mert a nemzet egész egyetemét átjárta ez a vágy, mert a nemzet egész egyeteme ennek a vágynak a tüzében égett, és aki belenézett a vidéken élő egyszerű munkásnak, egyszerű földművesnek a szemébe, akinek alkalma volt akár egy gyár meglátogatása során, akár egy munkásakadémia során a magyar munkással kezet fogni és vele néhány szót váltani, az tudta, hogy az ő számára az úgynevezett határokon túl élő földműves, az úgynevezett határokon túl l evő magyar munkás sorsa nem közömbös, hogy az számára nem mindegy.

De nemcsak a mi álláspontunk volt ebben az irányadó. Talán a magyar népi közösségből mégse zárjuk ki a határokon túl élő magyar testvéreinket. Talán a magyar népi közösség keretébe ők is beletartoztak? Ők, akik éveken keresztül állományukban, birtokukban, életlehetőségeikben megfogyatkoztak; akik szenvedésekkel, üldöztetésekkel állíttattak szembe és akiknek a tekintete állandóan felénk nézett, akiknek az ajkán az a kérdés lebegett: ,,Meddig még, mikor jöttök a mi segítségünkre?" Aki valaha járt ezeken a területeken, aki látta azt, hogy emberek hogyan csókolták meg azt a háromszínű lobogót, annak tudatában, hogy annak a csóknak lehelete után hogyan teszi rá egy idegen állam csendőre a kezét a vállukra és vezeti el őket, aki tudta azt, hogy hogyan kérdezték meg tőlünk: ,,Mikor jöttök, meddig kell várnunk még?" -, az tisztában van azzal, hogy mit jelentett a magyar népiség szempontjából az a gondolat, aminek ez a trianoni Magyarország minden bűnével, minden mulasztásával, minden cifraságával, minden barokkjával, minden elkopott, elkoptatott, a régi múltból átmentett államrendszerével, de mégis hívője, megvalósítója, előbbrevivője kívánt lenni.

Ki volt az, aki ezt a gondolatot először megvalósítani akarta? Ki volt az, aki ennek a

gondolatnak átérezte a szükségességét, és először cselekvésben formát adott?

Talán meglepetést fog kelteni ebben a teremben, ha azt mondom: Kun Béla volt az, aki ennek a gondolatnak, az elszakított magyarság elszakítottságának elviselhetetlensége ellen először emelte fel a maga tiltakozó kezét. Ki indított háborút a csehek ellen a Felvidék visszaszerzése érdekében, ki indított háborút a románok ellen az elszakított keleti területük visszaszerzésére, ha nem Kun Béla?

Ez úgy tartozik hozzá az én ügyemhez, hogy a népbírósági rendelet értelmében Kun Béla mint háborús bűnös itt ülhetne mellettem, mert az elévülési rendelkezés értelmében és e rendelet értelmében felelősségre lehet vonni embereket, akik 1919-ben követtek el háborús cselekedeteket, ugyanolyan háborús cselekedeteket, mint amilyeneket elkövettem én olyan hadsereggel, amelynek felszerelését össze nem lehet hasonlítani Kun Béla hadseregének felszerelésével.

Tanácsvezető bíró újból figyelmezteti a vádlottat, hogy előadása nem tartozik az utolsó szó jogához, és hogy beszéljen saját magáról, saját személyéről és a mentő körülményekről!

Vádlott folytatja:

Én mentő körülményekre nem kívánok hivatkozni. Megmondtam, hogy semmi mentegetés, semmi enyhítés tekintetében szavam nem lesz. Arról a helyzetről akarok beszélni, amelyre szintén utalás történt, és ha utalás történt a vád részéről, talán utalás történhetik a vádlott részéről is, aki a legsúlyosabb büntetés terhe alatt áll, és aki ezt a büntetést emelt fővel vállalja, sőt kéri. Talán ennek tudatában, hogy ezt kéri, megadódik neki a lehetőség, hogy ugyanarról a témáról beszéljen, amelyről a vád órák hosszáig beszélt, az ellentmondás, a megakadályozás, a közbeszólás legkisebb szikrája, porszeme nélkül, az igazság nagyobb dicsőségére.

Tehát arról a helyzetről beszélek, amelyben ez az ország volt, és amely helyzetnek a konzekvenciáit megszabta az országnak, illetve lakosságának magatartása.

Én teljesen tisztában vagyok azzal - és erről a per során volt szó -, hogy van néma és van hangos közvélemény.

A hangos közvélemény az, amely a kirakatban áll, amely hallatja a szavát, és a néma közvélemény az, amelynek terjedelme, súlya le nem mérhető, ki nem tapasztalható. Nem tagadom, hogy ilyen néma közvélemény volt. Továbbmegyek. Egyáltalán nem érdeke ennek a nemzetnek, de nem érdeke senkinek, és ha az én érdekem volna, akkor is visszautasítanám, hogy azt keressem, hogy milyen volt az arány a néma közvélemény és a hangos közvélemény közt. Ezt nem keresem, erről soha nem beszéltem. A hangos közvéleményről beszéltem, a társadalom ama részéről beszéltem, amely az állam hatalmi eszközeivel rendelkezett, az országgyűlésről beszéltem, a megyei törvényhatóságokról beszéltem, a városi képviselő-testületekről, az ország számos egyesületéről beszéltem. Nem tudom, hány orgánumról beszéltem, ahol számosan írtak cikkeket ugyanolyan értelemben, mint ahogy ez a hangos közvélemény húsz éven keresztül a maga véleményének hangot adott. Én csak ezt a hangos közvéleményt vehettem számba és tekintetbe, ezt a közvéleményt, amely az ál lami akaratelhatározás hatalmi eszközeivel rendelkezett. Csak ezt vehettem számításba a parlamentarizmus elvei szerint.

De mondom, nem ezekről van szó, egyszerűen a tényekről van szó. Nem politikáról akarok beszélni, hanem azokról a tényekről, amelyek meghatározták ennek a nemzetnek helyzetét, és amelyek mint tények, meghatározták a nemzeti közvéleményt is, bizonyos mértékig a nemzet érzelmi beállítottságát is.

Népek között nincs szeretet. Az egyik nép a másik népet nem szereti. A népek között ellentétek vannak, a népek inkább a maguk vágyait akarják megvalósítani, a népek addig állnak egymás mellett, amíg azt hiszik, hogy a másik a maga céljai, tervei, vágyai megvalósításában segítségére lehet.

Melyek voltak azok a pozitív tényezők, amelyek megszabták az országnak helyzetét, és melyek voltak azok a pozitív tényezők, amelyek átvilágították ezt a társadalmat és amelyek a társadalom magatartását is megszabták?

Először a geopolitikai helyzet. Geopolitikai helyzetünk nyugat felé nyitott kapukat mutat, az összeköttetés lehetőségét adja, kelet felé pedig egy hegylánccal zár le bennünket, amelyen át csak szűk utak, ösvények vezetnek.

Második a gazdasági összeköttetés. A gazdasági összeköttetés száz évekre megy vissza, intenzív, mély kölcsönösségre utal. Voltak olyan iparágaink, amelyek munkásaink tízezreit, de százezreket is mondhatnék, foglalkoztatták; akik a nyugatról ideszállított nyersanyagok és termelőeszközök, gépalkatrészek nélkül egyáltalán nem lettek volna foglalkoztathatók. Minden értelmes magyar munkás tisztában volt azzal, hogy ha nincs, ha nem kapunk nyugatról kokszot, akkor az egész magyar fémipar leáll. Ha nem kapunk nyugatról magas hőfokú szenet, bár voltak barnaszeneink, akkor az egész magyar fémipar és minden magas hőfokot igénylő ipar leáll. Ha nem kapunk nyugatról, Németországból műrostokat, akkor az utolsó években felállított, igen sok munkást foglalkoztató textiliparunk leáll. Értelmes és a maga gazdasági érdekeivel tisztában levő mezőgazdasági rétegeink tudták, hogy mezőgazdasági feleslegeink piacra juttatásával egyedül nyugaton van lehetőség és nem keleten. Tudták, hogy csak nyugaton van lehetőség, piac, kelendőség és ár. Tisztában voltak azzal, hogy az ott szerzett értékből és értéktöbbletből élhet meg ennek az országnak szorgalmas földművelő népe.

Voltak egyéb momentumok is, amelyek nem hatottak ilyen széles társadalmi rétegekre, de jelentőségük mélyreható volt. Ezek a momentumok a két hadsereg között az előző világháborúban fonódott igen intenzív kapcsolatok voltak, amelyeket tovább ápoltak, amelyek talán nem szakadtak meg soha. Szem előtt kell tartani azt is, hogy szemben a német nemzetiszocialista párttal, amelynek a magyar barátsága kétséges volt, a német hadseregről mindig azt állították, hogy az magyarbarát. Ismeretesek voltak azok a szellemi behatások is, amelyek bennünket nyugatról értek, ismeretesek voltak azok a kapcsolatok, amelyek személyileg fonódtak a két ország közt és amelyek alól természetesen ennek az országnak közvéleménye és társadalma nem tudta kivonni magát.

Mi állt ezzel szemben keleten? Kínos kérdést érintek, de érintenem kell ezt is.

Megígérem azonban, hogy tapintatosan fogom érinteni. Kelet tekintetében az az ismeretlenség állt előttünk, a kérdőjel, a félelmek, az aggodalmak. Hogy ezek alaptalanok voltak-e vagy sem, az más kérdés. Itt nem értékítéletről van szó, hanem ténykérdésekről. Az aggodalmak valóban éltek, az aggodalmakat éveken keresztül táplálták. Ha sokat beszélünk itt Kossuth Lajosról, ahogy nevét tegnap és ma is említették, akkor talán illik tudni azt, hogy Kossuth Lajos, aki éveken keresztül Angliában és Amerikában agitációt folytatott a magyar nemzet érdekei mellett, a magyar nemzet érdekeinek előbbrevitele mellett, mindig azt állította a maga tevékenységének homlokterébe, hogy Magyarország és a körülötte itt élő népek szembe tudtak szállni azzal a veszedelemmel, amelyet a Kelet jelent. Nem a Nyugat, tehát a Kelet. Ne méltóztassék ezen nevetni, mert ez valóban nem nevetnivaló, mert csak el kell olvasni Kossuth Lajos iratait, nem is kell az össze s iratait, egy kis kompendium elég.

Kossuth Lajos valóban szemben állt a Habsburgok monarchisztikus törekvéseivel, de nem állt szemben a Nyugattal, amely nekünk piaci lehetőségeket, iparunk fejlesztésének lehetőségét nyújtotta. Szemben állt a Kelettel, amelynek veszedelmét látta, mert ismerte a geopolitikát, mert tudta, hogy a Keleten élő nagy és hatalmas népnek micsoda nyúlványai vannak, és ölelnek körül bennünket északról és délről egyaránt.

Ebben a helyzetben ez a korszak csonkult obsitos a világ országútján. Olyan, mint az obsitos, aki béna, akinek lábát levágták, mégis abban az álomban él, milyen jó lenne még egyszer épnek és egésznek lenni. Így álmodta a magyarság ezt az álmot, milyen jó lenne megint egyszer minden magyarnak együtt lenni.

A világ országútján, amelyen vagyunk, nem úgy, mint Svájc, nem úgy, mint Svédország, nem úgy, mint Bulgária, hanem a világ nagy érdekeinek valóban ezen az ütközőpontján legalább együtt legyünk, és ne egymást marjuk, ne egymást gyilkoljuk, együtt keressük érdekeink megvalósítását, problémáink megoldását.

Hogyan próbáltuk ezt az egységesítést? Nem én, aki akkor jelentéktelen - mindig is az maradtam, de akkor még fokozottabban az voltam - kistisztviselő voltam, de mások, annak a korszaknak az emberei, akiknek bűnét rám vetítették, mert azt mondták, hogy én perszonifikálom az egész korszak bűnét. Talán legyen szabad erre is válaszolni. Hogyan próbálták? Vajon egy harcias magatartás vállalásával, vajon a mesterséges ellentétek kiváltásával? Nem! Az első kísérletek

Az ároktői banda hat tagja közül négy vádlott szólalt fel az utolsó szó jogán a csütörtöki tárgyaláson a Fővárosi Törvényszéken, és mindegyikük tagadta bűnösségét. Volt, aki koholt bizonyítékokról és rendőri korrupcióról, bántalmazásról is beszélt.

A további két vádlott a következő, január 6-i tárgyaláson adhatja elő védekezését, majd várhatóan még aznap kihirdeti az elsőfokú ítéletét a törvényszék.

R. Elemér elsőrendű vádlott többórás felszólalásában előbb elnézést kért a sértettektől és hozzátartozóiktól, majd kijelentette, hogy a vádbeli cselekményeket nem ő követte el, eljárási hibák miatt került bíróság elé.

Hangsúlyozta, hogy az ügyész állításával ellentétben nem megélhetési bűnöző, hiszen amikor a börtönből szabadult, nyomban elment dolgozni, nem volt ugyan gazdag, de azért a megélhetése biztosítva volt. Az pedig, hogy korábban lopott, még nem jelenti azt, hogy ebben az ügyben ölt.

Mint mondta, csak a statisztikák javítása miatt nem kellene emberek életét tönkretenni, és olyat, amit a vádirat tartalmaz, épeszű ember nem csinál.

A vádlott az utolsó szó jogán arra panaszkodott, hogy nem veszik figyelembe az ártatlansága mellett szóló információkat, vitatta a terhelő bizonyítékokat, hibáztatta a szerinte korrupt rendőröket és a valótlan adatokat közlő rendőrségi informátorokat, de még saját, szerinte hamisan valló családtagjait is, akik - mint mondta - éveken át nem mondanak semmit, majd "valakinek a tanácsára" egyszer csak megszólalnak.

R. Elemér beszélt arról, hogy szerinte az ügyében bizonyítékokat hamísítottak a rendőrök, és volt olyan is, aki felajánlotta, hogy ha fizet neki, kihozza az előzetes letartóztatásból.

Az elsőrendű vádlott szerint kimaradtak az eljárásból azok, akiknek valójában a vádlottak padjára kellett volna kerülniük.

R. Elemér szerint ejteni kellene ellene a vádat, vagy új eljárásban ismét megvizsgálni a bizonyítékokat.

Egyik vádlott-társa arról beszélt, hogy normális családi életet élt, családfenntartó volt, két kisgyermeket nevelt, fémhulladékkal, színesfémgyűjtéssel, lomtalanítással régiségekkel foglalkozott, dolgozott az önkormányzatnál, fuvarozott, tehát semmi oka nem volt arra, hogy a vádbeli súlyos bűncselekményeket elkövesse.

Egy másik vádlott, R. András azt mondta, hogy amikor elfogták, napokon át verték a rendőrök, a bordája is eltört. Szerinte voltak olyan rendőrök, akik abból éltek, hogy pénzért kivittek embereket a börtönből, másokat pedig hamis vallomásra vettek rá. A vádlott azt is szóvá tette, hogy már az ítélet előtt bűnözőként emlegették nagy nyilvánosság előtt egyes politikusok, és még a törvényeket is módosították azért, hogy ne kerülhessenek ki az előzetes letartóztatásból.

Az ároktői banda ügyében a vád szerint hat büntetett előéletű, jobbára szoros családi kapcsolatban álló férfi 2008-2009-ben tucatnyi alkalommal támadt maszkban, éjszaka idős emberekre otthonukban, és súlyosan bántalmazta, megkötözte őket, hogy értékeiket megszerezze. A 70-80 éves sértettek a támadások után órákig megkötözve feküdtek, betömött szájjal fuldokolva, esetenként bordatöréssel, mire felfedezték és kiszabadították őket.

A bűncselekmény-sorozatnak két halálos áldozata volt. Az ügyész korábban a hat vádlott közül ötre nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés, számos minősített rablás, testi sértés, személyi szabadság megsértése és más súlyos bűncselekmények miatt tényleges életfogytiglant kért. A védelem viszont felmentést vagy legalábbis az ügyészi indítványnál jóval enyhébb büntetést látna indokoltnak, a vádlottak többsége tagad, de vannak, akik magukra és társaikra terhelő vallomásokat is tettek.

A vádlottak közül már tavasszal többnek is megszűnt az előzetes letartóztatása, és helyette házi őrizetet kellett elrendelni, mert lejárt az előzetes letartóztatás törvényben rögzített négyéves felső határa. Az elhúzódó eljárás miatt parlamenti képviselők felvetésére vizsgálat indult, amely elsősorban a késlekedő szakértőket okolta.

Októberben két vádlott megszökött házi őrizetéből, de napokon belül kézre kerítették őket Svájcban, ezután előzetes letartóztatásba kerültek, amikor pedig novemberben a törvény erejénél fogva újabb vádlott előzetes letartóztatása szűnt volna meg, a parlament módosította a szabályokat, így a kiemelkedően súlyos, elsősorban élet elleni bűncselekmények elkövetőinél már nincs felső határa az előzetes letartóztatásnak. Jelenleg mind a hat vádlott előzetes letartóztatásban van.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!

Címkék: tárgyalás, vádlottak, ároktői banda

Hozzászólások (1)

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni.

karpatij 2013.12.19. 17:15

nemzeti tanultak a félázsiai népséghez tartozó cidecctől