Miért vagyok szomorú, ha nincs okom rá?

21 éves lány vagyok.legszebb kor(állitólag..)Teljes mértékben felnőttnek vallom magam,18 éves korom óta teljesen önálló vagyok.Mind pénzügyileg,mind az élet többi területén.A gyerekkorom finoman szólva nem volt felhőtlen,apám korai halálával anyám vele együtt eltemette önmagát is ( 5 éves voltam )... hanyag lett, nem törödött a dolgaival,nem járt dolgozni,és olyanokat is mondott,hogy felakassza magát, és ugy jobb lesz mindenkinek. az ilyen dolgok hatalmas nyomást gyakoroltak rám, szinte fájt töle a lelkem,hogy nem bánná,mi lesz velem. mindig is szeretetre éhes voltam, jól tanultam,segitettem otthol,de nem kapttam elismerést..

soha nem foglalkozott velem,gyerekkorom felét egy barátomnál töltöttem... aztán teltek az évek,befejeztem az iskolát,találtam munkát(igaz,pocsék volt,de akkor átkozottul kellett a pénz,nem válogathattam )

megismertem a jelenlegi barátomat, lassan 2 éve együtt vagyunk. kb 1 éve már,hogy hozzá költöztem,a családjával jó módban élnek. persze nem élösködni mentem,ugyanugy beszállok mindenbe,az autóba is szoktam tankolni én is. Együtt dolgozunk,épitjük az életünket.

a barátom szeret engem,igyekszik mindig a kedvemben járni,mindig tudja,hogyan nevettessen meg.soha nem fogom elfelejtni,mi mindent megtett értem. föleg nehéz lelki dolgokon segitett át,de bátorságot adott,hogy végre otthagyjam a régi pocsék munkám,megmutatta,hogy igenis lehet engem szeretni, okot adott az életre..

ö tanitott mindenre, ugy érzem,sokat változtam mellette,felnöttem.

összességében nagyon jó életem van,szerintem ez a legjobb,ami történhetett.. mégis néha hajlandó vagyok elszomorodni,ngyon sokat tekintgetek vissza a multba,és ez lehuz.. pedig pont hogy már nem kellene lehuznia,hiszen nem ott élek...

pszichológust kellen keresnem,aki segit feltárni,mi is a baj ? szerintetek ?