Azért nem vagyunk pozitívak és boldogok, mert félünk, hogy a környezetünk kirekeszt minket?

Legalább is én azt figyeltem meg, hogyha a sok negativitás, a depresszió közeli állapot után jön valami sugallat, hogy ezen változtassak, akkor észreveszem, mennyire is boldogtalan a környezetem és hogy mennyire lehúz. Panaszkodnak mindenre, a munkára, arra, hogy be kell járni (nekünk még egy ideig most is bekellett és ezt érezték igazságtalannak), hogy ez rossz, az rossz, ez bunkó, az paraszt, ezt nincs kedvem megcsinálni, jaj de rossz az idő, stb. Én is ilyen voltam és hajlamos vagyok még mindig ilyen lenni, de szeretnék ezen változtatni. Csak ha megváltozom, akkor az ilyen panaszkodós emberek (azaz 90%-a az országnak) furcsán néz rám, nem tud velem azonosulni. Plusz aki azt szokta meg, hogy folyton rossz kedvem van, mert régebb óta tart egy rossz időszakom, az nem tudja hova tenni, ha egyszer csak már nem a depizős panaszkodós társa vagyok és nehezen jut el a tudatáig, hogy az eddigi életszemléletem már csak a múlt.

Mit gondoltok erről?