Mit tennétek, ha huszonévesen teljesen összeomolna a világképetek, és az élet minden szegmensében lenullázna titeket?

Hogy lehet így új életet kezdeni ? Egyáltalán, megéri új életet kezdenem ? Vagy temessem el magam ?

Egy számításom se jött össze az életben, a kutya sem kíváncsi rám, mindenki gyűlöl és rosszat akar nekem. Mi a Jóistenért születtem erre a Földre, ezt mondja meg nekem valami, mert annyi értelme van az életemnek, mint a nyári hóesésnek.

Átkozom azt a napot amikor megszülettem komolyan....

Az a baj, hiába keresnék magamnak párt, csak őt is megbetegíteném a bajaimmal, gondjaimmal. Párkapcsolatba akkor érdemes belemenni csak, ha pluszos vagyok, tehát ha jó lelkiállapotú vagyok. Nincs remény nagyon számomra. Egyik szülőm elég szigorú volt, agresszív többször, igaz barátokra meg nem leltem szert soha, vagy leléptek tőlem vagy kihasználtak. És még 50 év hátra van.... Csak azért nem vagyok öngyilkos, mert lehet az ami "odaát"vár lehet még sokkal rosszabb, bár azt kötve hiszem...

Komolyan, én nem tudom, a "Fentiek" nem látják, min megyek keresztül, nem érdekli őket ?

Annyi sok csalódás, meg kudarc ért, amit már nem tud a lelkem feldolgozni, Vonuljak remeteségbe, el a világ elől, vagy épp az ellenkezője, élvezzem az életet ?

Oké, tegyük fel azt, hogy innentől csak jó dolgok fognak velem történni és csak szép emlékeim lesznek. A sok szart amin keresztülmentem nem fog kitörlődni.