Csak én vagyok így a gyerekekkel?

Ezután a kérdés és fogalmazás után lehet elfognak egyesek átkozni a pokol mély bugyraiba.

Az életemmel minden rendben, türelmes vagyok, segítőkész és empátiám is van, DE!

Sose viseltem el a gyerekeket körülöttem, nem értem, hogy lehetnek cukik. Szerintem bénák és én undorodom tőlük.( egy kiscica vagy kiskutya az cuki)

Barátnőm se kedveli a gyerekeket, de ő hozzám képest lepkefing e téren.

Zavar a jelenlétük, idegesítőek, idegesítő hangjuk van, hülyeségeket csinálnak feleslegesen, ugrálnak jobbra balra, nem nyugszanak. Jó pár éves korukig aludni se hagyják az embert. Azt mondták anno, hogy jajj majd nem így fogod gondolni x év múlva (hát többször x év eltelt azóta és még mindig így gondolom)

Ha olyan rokonnal találkozom akinek van gyereke max köszönök neki, de utána megprobalok tudomást sem venni a gyerekről.

Semmi bájost vagy szépet nem látni bennük.

Nővéremnek most született egy fia fél éve, érdekes módon azóta folyton hívkálna telefonon, előtte meg le se szart.

Pluszba az ember összes idejét elveszi, és az összes pénzét.

Ha nő lennék akkor meg pláne úgy gondolnám, hogy nincs gyerekre szükségem. - 18 év alsóhangon az életedből. Nem értem, hogy lehet valakinek az a célja, hogy x gyerekes családapa-anya legyen.