Míért nem vallja be az emberek többsége magának vagy másoknak ha valamit elront vagy ha nem úgy mennek a dolgok mint ahogy azt eltervezték ?

Az embereknek van egy "lelki immunrendszerük", amit a pszichológia énvédő mechanizmusnak hív. Van egy halom belőlük, ha érdekel, wikipédián szemezgethetsz belőlük (Elhárító mechanizmus a szócikk)

A lényeg hogy a magunkról alkotott képet, hiteket a végletekig képesek vagyunk fenntartani, de többnyire automatikus, tudatalatti mechanizmusokkal - azaz a példádban lévő illető ezt nagy eséllyel nem képes realizálni.

Pl. ha az a hitem hogy én mindenhez értek, akkor az énvédő mechanizmusaim meg fognak védeni minden olyan dologtól ami ennek ellentmond. Most itt okoskodok gyakorin, és ha mindenki lepontozná ezt a válaszomat akkor elkönyvelhetem magamban hogy itt mindenki hülye, csak én vagyok okos. Vagy ha valaki észérvekkel és bizonyítékokkal jönne hogy tévedtem, akkor megkérdőjelezhetném a bizonyíték forrását, vagy beleköthetnék a másik nyelvtani hibájába hogy eltereljem másra a szót (mellesleg az "álszent" egy L ;) ), vagy ha másképp nem megy, itthagyhatnám ezt a posztot és hamar elfelejthetném ezt a hiteimnek ellentmondó esetet.

Na és most nagyon okosnak érzem magam ezzel a válasszal, az egóm szépen felfúvódott, megkaptam a napi löketemet ;)

Mint minden más, ez is összetett dolog. Azzal is összefüggésben van, hogy milyen a környezetünk, milyen társadalmi közegben élünk, főleg milyen hatásokkal és elvárásokkal szembesülünk. Leginkább kisebb gyermekkorunkban, amikor a személyiségünk kialakul, mivel ezek a legmeghatározóbb hatások a későbbi életünk során.

Aki kis korában úgy érezte, hogy elfogadják, támogatják akkor is, ha hibázik, az könnyebben beismeri, elfogadja ezt. Aki valamiért úgy érezte gyerekkorában, hogy neki nem szabad hibáznia, mindig mindenben tökéleteset kell alkotnia, az akár kényszeresen maximalistává is válhat, frusztrálhatja minden hiba. Akár önmagát is próbálhatja megóvni tőle, hogy szembesülnie kelljen a hibáival (lásd kognitív disszonancia redukció), de akár az is lehet, hogy magában tisztában van vele, hogy téved, akár még csak nem is zavarja, csak az rögzült be neki, hogy mások ne tudják meg, hogy hibázott, mert annak lesznek negatív következményei.

Direkt írtam, hogy "valamiért úgy érezte gyerekkorában", mert egyáltalán nem biztos, hogy bárki akart vele ilyesmit éreztetni. Egyáltalán nem biztos, hogy tényleg úgy is volt. Viszont ahogyan mi magunk érezzük cselekedeteink következményének lehetséges hatásait, következményeit, azok alapján rögzülnek bennünk a problémák megoldására kidolgozott megküzdési stratégiáink. Hiába megértő, támogató a közegünk, ha mi nem úgy érezzük és ezért nem is ennek megfelelően viszonyulunk hozzájuk. Ha mi fenyegetésként éljük meg a hibáinkat, akkor a környezetünk hiába fogadná el, mi nem merünk hibázni. Akkor is, ha más miatt ingerültek velünk, nem a hibáink okozzák, de mi magunkra vesszük, magunkban keressük az okát és idomulni próbálunk hozzá. A sok féle dolog közül, amivel gyerekkorunkban próbálkozunk, amelyik leginkább működni látszik, az fog rögzülni hosszú távon hasonló helyzetek megoldásaként. Ha a letagadás, eltitkolás jött be leggyakrabban, akkor annál fogunk legvalószínűbben maradni.

Pláne, ha ezekre a környezetünk később is ráerősít. Ha úgy érzékeljük, hogy aki hibázik, azt inkább érik retorziók, akkor mi is inkább próbálunk nem hibázni, vagy ha mégis hibázunk, eltitkolni. (És emiatt sok esetben pont tanulni sem sikerül, vagy nem megfelelően sikerül a hibákból, mert a hibák elkerülése, eltusolására fordítjuk a figyelmet a fejlődés helyett.)

Ha úgy érzékeljük, hogy aki hibázik, azt támogatják, segítik, hogy fejlődjön, akkor inkább be merjük ismerni a hibáinkat és inkább elfogadjuk, hogy segítsenek kijavítani, megtanulni, hogy lehet elkerülni.

Pedig mindenki a hibáiból tanul. Mindenki úgy tanul, hogy hibázik és aztán kielemzi, hogy mi volt a hiba, miért követte el és hogyan tudná elkerülni. Konkrétan erről szól a tanulás minden területen. Azért járunk iskolára, tanfolyamra, azért tanítanak be minket valamilyen munkára, hogy ott és akkor, a tanulási folyamat során tévedjünk, akkor még tét nélkül hibázhassunk és kockázatok nélkül tanulhassunk a hibáinkból, ezáltal jól megtanuljuk, amit kell. Hogy aztán később, amikor már komolyabb tétje lesz a munkánk eredményének, akkor minél kevésbé hibázzunk - de még ekkor is óhatatlanul előfordulhatnak hibák.

Pont ezért rossz megközelítés és rossz pláne pedagógia hibáztatni azt, aki hibázik, ahelyett, hogy segíteni próbálnák. Mert ezzel egyre inkább a hibák eltussolására, letagadására, másra kenésére szocializálják az embereket. Vagyis nem azt jutalmazzák, ha jól végzi a munkáját, hanem azt, ha nem lehet rajtakapni, hogy hibázott. Ez pedig akár sokkal károsabb is lehet.

Sokan még maguknak sem merik beismerni az igazat. Olvass utána, hogyan működik a kognitív disszonancia redukció pszichológiai jelensége!

Én is az őszinteség és az igazság híve vagyok, de vannak bonyolultabb helyzetek, amikor az igazság nem a legjobb megoldás (pl. van, amikor nem annyira fontos, hogy igazat mondj, mint hogy megbántasz-e vele valakit, amivel többet árthatsz, mint egy kegyes hazugsággal).

Sok esetben meg még az is bonyolult kérdés, hogy mi a tényleges igazság és mi a hazugság. Egy bonyolult társadalmi, kulturális helyzetben nagyon befolyásolja a helyzet értelmezését, hogy milyen információk függvényében vizsgáljuk.

Tipikus példa erre a férj/feleség vitája, pártok, vallások, országok, nemzetek szembenállása, ahol mindkét fél egyformán meg van róla győződve, hogy neki van igaza és a másik a hibás, sőt hazudik is a másik, ha mást állít, mert ugyanazokat a tényeket más értelmezésen keresztül ellentétesen értelmezik.

Az ilyen konfliktusok feloldására legjobb megoldás az asszertív kommunikáció, mert segíthet minél tényszerűbben kezelni a helyzetet és mindkét fél saját szükségleteire koncentrálva megtalálni a kölcsönösen elfogadható kompromisszumos megoldást.