Kognitív disszonancia, magány, érzékenység, dohányzás-beárazás kérdése: mit tehetnék?

Sziasztok!

Pár napja kezdett foglalkoztatni egy számomra elég súlyos kérdés, ami nem hagy nyugodni. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy 22F vagyok, introvertált, és nincsenek igazán barátaim. Kapcsolatom sem volt. Mindig is visszahúzódóbb, introverzebb, önreflexív személyiség voltam/vagyok, talán érzékenyebb is az átlagnál. Elég demotivált is voltam, és kissé üres. Pár buliban bár megfordultam, nem igazán éreztem magam odavalónak, annak ellenére, hogy a hangulat, a vibe többször is megfogott. Azonban sosem tudtam úgy ellazulni, úgy szórakozni, mint más körülöttem. Kicsit olyan...szorongós voltam.

Most a napokban, ahogy elkezdtem saját magamban mélyen gondolkodni, mert úgy érzem, itt az ideje változtatni -és sikerült is pár új dolgot, hobbit magamba szippantanom-, előjött egy nagyon furcsa érzés. Egy olyan kognitív disszonancia, ami úgy érzem, hogy az elmúlt napokban óráról-órára foglalkoztat engem. Nem hagy nyugton, és olykor-olykor kisebb gyomorgörcsöt is érzek, mert nem tudok dönteni, nem tudom mi a helyes és hogy ebben a kérdésben mit akarnék elérni egészen pontosan.

Ennek a belső konfliktusnak az alapja a dohányzás kérdése. Pontosabban a dohányzás megítélése a részemről....és nem is igazából a totális dohányzás megítéléséről lenne szó, hanem...elsősorban a dohányzó fiatal lányokkal kapcsolatosan érzem azt, amit. Tehát az, hogy az idősebbek cigiznek vagy éppen a férfiak/srácok, azt érzem, nem érdekel. A lányok esetében valahogy máshogy érzem. Ez alapján pedig elkezdtem gondolkodni, hogy mégis a cigarettához hogy a fenébe kellene viszonyulnom?

Mindig megkapjuk mindenkitől, hogy a cigi mennyire rossz, mennyire káros. Gimis szint, hogy addikcióhoz vezet, aztán tüdőrák lesz belőle. Szüleimtől meg is kaptam, hogy örülnek annak, amiért nem cigizek. Ezeket mind maximálisan komolyan vettem, és sosem mertem igazán kipróbálni (egyszer osztálykiránduláson kínáltak meg, nagy nehezen fogadtam csak el, de még csak le sem tüdőztem, mert nem mertem). Ettől büszkeséget kezdem érezni magamban. Azért, mert más vagyok mint "ők"...azok a kortársaim, akik cigiznek. Ebből a szempontból is különcnek éreztem magam. Akkor még ezt a különcséget pozitívumként és büszkeségként könyveltem el magamban. És mindez ahhoz járulhatott hozzá, hogy a cigit egy ördögtől való dolognak higgyem. Ellenségnek. Talán azért is, mert bátran érezhettem azt, ők alkotják a kisebbséget. Most úgy érzem, az idő haladtával fordult a világ. Azt érzem, bárhol is járok a városban, a cigizők vannak többségben.

Szóval a legnagyobb bajom az, ha meglátok egy fiatal lányt aki cigizik akár utcán vagy bárhol, egyenesen rosszul leszek. Elkezdem sajnálni és elkezdek aggódni érte legmélyen. Kisebb gyomorgörcsöt is szoktam érezni, meg hogy a mellkasam is kissé összeszorul, gondolom ez a szomatizáció-féleség. Nem is kell feltétlen látnom az utcán vagy itt-ott, elég ha csak elméletben gondolok rá. És közben iszonyatosan dühöt érzek a cigivel kapcsolatosan. Azon jár már az agyam, ha csupán az interneten fiatal lányokat látok vagy akár egyetemen a csoportban, elkezdek gondolkodni vajon ki az, aki dohányozhat. És miért? :( Fiatal, gyönyörő szép, makk egészségesnek kellene lennie ebben a korban, és a cigivel cseszi el ezt az összképet, de miért? Azt is érzem ilyenkor, hogy Ő egy lehetőség, amit mintha tudatosan akarna eltaszítani magától...és azt gondolom, bárcsak olyan lehetnék, mint ő. Külsőleg. Mármint.. arányaiban... Ezért egy elszalasztott lehetőségnek értékelem az agyamban valamiért a dohányzás hatására. Mindezek ellentmondásokat generálnak a fejemben, mert azt gondolnám, aki gyönyörű, biztos okos is, meg egyetemre jár, mi a fenéért vállalja be a függőséget,és az egészségügyi kockázatokat, ami megkeserítheti az egész életét? . Szívásról-szívásra károsodik, és teszi magát függővé a cigitől. És hogy még nincs késő, de egyre nehezebb lesz neki. Mert igazából azt látom, hogy most még minden happy, tök fasza az élet, de aztán majd tíz húsz év múlva meg kikészíti őt az egész, és azt fogja gondolni "bár ne tettem volna", le akarna jönni róla, de nem tud.

Hangsúlyozom: tudom, hogy nem helyes, hogy ezeket gondolom. Mert az ő dolga. Szuverén ügye, minden joga megvan hozzá. De én valahogy képtelen vagyok csak úgy elsétálni mellette. Egy vállvonással elintézni. Mindig elszomorkodom. Volt két napja, hogy elsirtam magam az utcán és a buszon. Mintha már látnám, mi vár arra a lányra: szenvedés, egészségügyi, higiéniai problémák, satöbbi. Ettől borzasztóan érzem magam, mert úgy gondolom még van esélye ezen változtatni. Most van lehetősége erre. Úgy érzem, mintha akarnék is segíteni neki, hogy változtasson. Úgy tűnik, az elmúlt éveim során túlságosan érzékennyé válhattam, amiért ezeket produkálom sajnos. A másik baj az, hogy elég alaposan tanulmányozgattam a dohányzás káros hatásait, sejtbiológia szinten is. És én már kvázi a sejtek - az emberi tőke - károsodását/pusztulását látom ilyenkor. És igen, tudom, hogy ezt így nem kéne....de valahogy valamiért nem tudok nem máshogy gondolkodni. Pedig szeretnék. Annyira sajnálom ezt. Már nagyon nem is merek lányokra ránézni, vagy úgy a korosztályombeliekre. Tudom egyszerűen milyen anyagok jutnak be a szervezetbe, tudom mit tesznek ezek és hogy annál csak egyre rosszabb, súlyosabb lesz. És nem tudok ettől elvonatkoztatni.

Nem tudom mi pontosan a bajom. Elég ambivalens érzéseim vannak. Ugyebár, sosem szívtam el egy szálat se, nem vagyok igazából függője semminek, se cigi, se alkohol, se koffein, energiaital, játékok, semmi. Mégis teljesen üres az életem. Ránézek viszont azokra a srácokra,csajokra, akik cigiznek, akár csak alkalmilag, akár gyakrabban, de azt látom, hogy boldogok. Önfeledten tudnak szórakozni, nem éreznek kifejezetten gátlásokat. Sokkal könnyebben alkalmazkodnak bárhol. Ők nem ellenségnek tekintik a cigit, hanem funkciónak. Úgy látom, hogy az egészségük egy piciny részéről képesek lemondani csak hogy szórakozhassanak és kiéljék a fiatal éveiket, egyszóval "beárazzák" a boldogságot. Kezdem azt hinni, hogy ez tök helyénvaló alapvetően. Én is szeretném ezt valójában kiélni. Én is szeretnék élni, bulizni, nem stresszelni meg elemezni mindenkit meg mindent. A probléma viszont az, hogy....nem megy. Valamiért nem tudom elengedni ezt, valamiért nagyon fontos nekem az, hogy picit se károsodjon az egészségem, csak annyira, amennyire a természet megköveteli. Mert ugyebár a károsodás és annak rekonstrukciója teljesen természetes. Csak arról lehet szó, hogy nem merek kockáztatni, amire viszont a többség képes. Márpedig kezdem azt gondolni, hogy az lenne az igazi élet. Merni felvállalni a kockázatokat. Nem pedig azon filózni, hogy mi lesz 10-15-20 év múlva, meg hogy vajon a leendő gyermekemre milyen rossz hatással lenne mindez. Szóval ezért gondolom azt, hogy valami nem stimmel velem. Túl merev lehetek, túl steril. Gondoltam arra, hogy megoldhatná a problémát, ha elkezdenék cigizni de csak havi 1-2-3x.. Így én is élnék ezzel a "funkcióval" - és talán már nem lenne jogalapom arra, hogy más dohányzó fiatalokat kezdjek el sajnálni meg siratni, amiért azt teszik a szervezetükkel, amit. Onnantól már csak bort innék és vizet prédikálnék. De azt gondolom ehhez is gyáva lennék. Mert félek attól hogy mégis függője leszek, félek a makulátlanság/"szüzesség" elveszítésétől, félek a morális kérdéstől is, mit gondolhatnak rólam mások, a családom, ha meglátják a cigit a kezemben, és attól is, hogy úgy érezném, elárultam magam. Meg nem tudom, olyan, mintha ez a tisztaság egyfajta börtön lenne, ami pont ezt az izolációt okozza az életemben. Szóval az eszem azt mondaná, hogy vágjak bele, mert ez a buborék megölne előbb-utóbb, a szívem azt mondja hogy "te egy idióta vagy". Pedig tudom, hogy ez a havi mennyiség egy fiatal erős szervezet a hatékony regenerációs képessége miatt elenyésző, szinte meg se kottyan egészségügyileg...meg azért sportolok és viszonylag egészségesen táplálkozom, bár azért ez-az becsúszik gyakran. Mégis csak arra tudok most gondolni, hogy csak azért is károsodnék, mondhatni sokkot okoznék a szervezetemnek. Így viszont azt érzem, hogy teljesen kívülálló vagyok. Ha ott vagyok egy társasággal és előkerül a cigi, rögtön beindul a gépezet.

Hülye mentalitás. Képtelennek érzem magam, hogy beletörődjek abba, az embernek igenis kockáztatnia kellene többet és többet, hogy éljen és ebbe ez a kis cigi akár bele kellene hogy férjen. Mert a világ nem tökéletes, senki sem az, tudom jól. Minden, ami értékes, kockázattal jár. Ismerkedésnél is azt érzem, hogy dohányzó lánnyal nem tudnék összejönni. De még alkalmis dohányossal sem. Sőt, még ha valaki több évet cigizett de már letette, akkor is most úgy érzem elgondolkodnék - csak a cigi miatt -, mert már azalatt a pár év alatt sejtszinten történt egy bizonyos irreverzibilis károsodás. Talán úgy érzem, olyasvalakivel lennék együtt, aki nem kockáztatta tudatosan a saját és a jövője, a leendő gyermeke egészségét. Számomra a barátnőm egészsége lenne a legfontosabb, azt tartanám szemem előtt elsődlegesen. Mindenben segítenék neki, bármilyen probléma is legyen, én ott lennék és támogatnám. Szóval igen, aggódnék az egészségéért, de talán ez a normális, sőt. Kötelesség.

Bár attól tartok nem nagyon fogok tudni ismerkedni se, ha nem változtatok, ugyanis már attól is félek, mi van, ha ismerkedek egy lánnyal, de csak később derül ki, hogy dohányzik? Azt érezném összetörne a szívem, és képtelen lennék azt mondani, hogy "bocsi, de így nem". Ezért inkább én alkalmazkodnék hozzá, a szokásához. Alapból van egy ilyen bajom is, hogy azt érzem, hamar elkezdenék kötődni emberekhez, és képes lennék párszavas szóváltásba is többet belelátni, mint ami valójában van.

A másik oldalam ezt az egész hozzáállásomat, viszonyulásaimat egyáltalán nem tartja helyesnek. Nem kellene így állnom a cigihez, a lányokhoz, és azért akarnék elkezdeni pontosan én is alkalmanként dohányozni, hogy összesarazzam magam. Nem akarok így különcködni, aki nem képes egy dohányzó lány mellett elsétálni, anélkül hogy ne szorongana miatta, és nem úgy akarok tekinteni a dohányosokra, mint akik önmagukat pusztítják, szembefordulva saját magukkal. Funkcióként szeretnék rátekinteni, amit lehet kontroll alatt tartani. Mint pl. a PC játékok...lehet azzal is játszani párszor, de rabja is lehetsz, ami az egész napodat határozza meg alapjaiban. Csak hogy kissé félek ettől az egésztől. Lehet nem kellett volna DNS-adduktokról, benzpirénről, korai menopauzáról, oxidatív stresszről meg ilyen butaságokat tanulgatnom. Bár azt lehet el tudnám képzelni, hogyha találkozom egy lánnyal, aki dohányzik alkalmilag esetleg és bejönnénk egymásnak, én is elkezdjem vele, hogy ne folyamatosan a cigizés egészségére gyakorolt hatása meg a függősége miatt aggódjak, meg hogy épp hány petesejtje károsodik épp. Mert látom, szinte minden cigiző lánynak van barátja. Mégis boldogok. Cigiznek emberek így fiatal korban 18-25 év körül, aztán tudatosan lejön róla a többség, 10 év múlva olyan egészségesek lesznek mintha nem is dohányoztak volna, és boldog életük is lesz, egészséges gyerekük és családjuk lesz. Ugyanakkor kaptak is egy önfeledt, elég jó "bűnös" fiatalkort. Cigi elvégre a lázadás meg a carpe diem szimbóluma is, ahogy érzem. Én meg mindezekből kimaradok, mert túl érzékeny és gyenge volnék ehhez a korszakhoz, meg úgy általában mindenhez. És mi van, ha pont egy tiszta lánnyal találkoznék, aki szintén hasonló mentalitás alapján nem jönne össze még egy alkalmi dohányossal sem? Nála ellőném magam. Lehet, tényleg nem merek kockázatot vállalni. Csak úgy gondolnám racionálisan, hogy annyi kockázatra van szükség, amennyit az élet adott, és hogy minimalizáljuk a kockázatokat, ne fokozzuk. Lehet ezért ilyen merev az életem. Meg arra is gondoltam, hogy azért érezhetem ezt csak a lányok iránt, mert mindenkiben ösztönösen a potenciális párt látom. Csak ösztönösen, nem ténylegesen. Lehet azért, mert nincs senkim az életben, ezért mindenki az én "valakim"? Fura, de logikus lenne. És megszakad a szívem, ha ezt látom, és nem tehetek semmit azért, hogy megállítsa ezt a fajta destruktivitást.

Olyan gondolataim is vannak hogy bár mindenkinek ez a saját döntése és felelőssége, de mi egymásnak nem tartozunk felelősséggel? Nem az lenne mindenkinek az érdeke, az állam érdeke (ami mi vagyunk), hogy a lehető legegészségesebbek legyünk, minimalizáljuk a veszteséget és a káros kockázatokat, csökkentve ezzel a metális betegségeket, szorongásokat és javuljon a közérzete az embereknek? Persze nem szeretnék hipokritának tűnni, nem azt mondanám, hogy minden ami káros az rossz dolog önmagában. És nem is akarnék a cigire csak így tekinteni, ahogy a biosz tanártól megtudtuk...csak valahogy nem megy máshogy. - Ezek most persze csak a steril buborékban élő énem gondolatai. Másik énem mást mondana. Mert hogy nem ilyen világban élünk. Ez egy túl naív hozzáállás. Szóóóval képtelen vagyok kiigazodni magamban, nem igazán találom a helyemet. Úgy kb. ez az a kognitív disszonancia, amiben vagyok. Tényleg megoldás lenne, ha én is belemennék ebbe a "rosszba" hogy "rossz" legyek, csak korlátokkal? Megváltozna a hozzáállásom? Vagy esetleg méginkább ártanék magammal ezzel?

Nem tudom mi lett a bajom, nem tudom hogy döntsek. Nem tudom mit gondoljak. Csak azt tudom, ez a gondolkodásmód egészében nézve így a részemről nem helyes. Mert így sosem fogok tudni élni igazán. Csak...azt gondolom túl nehéz lenne beletörődnöm ebbe az egész helyzetbe. Ugyanakkor szeretnék beletörődni, hogy ne ezeken a dolgokon kelljen agyalnom, sejt szinteken meg máshogy. Vágyom arra a szabadságra, hogy ne csak a rosszat lássam pl. a dohányzásban, ami sajnálatot, aggodalmat, mély szomorúságot és dühöt táplál felém, ha látom egyeseknél. Mert szerintem ez a bot a küllők között, ez az, amitől képtelen voltam és lennék szórakozni. Mert vágynék az éjszakai életre, ezekre a spontán csavargásokra. Legfőképpen az ismerkedésre...de ha már egy társaságban vagyok, ahol ott egy cigiző valaki, már a passzív dohányzáson kattog az agyam, hogy mit fogok elszenvedni. Ekkor is éreztem azt, mintha a szerveim arra kérnének, hogy ne tegyem ki őket ennek a plusz veszélynek.

Meg... egy picit talán ösztönösen igazságtalanságot érezhettem eddig, hogy ugye egészségesen próbáltam volna élni tehát no cigi, fű, alkohol(csak mértékben), koffein stb, mások ezekkel élnek és mégis ők boldogok, míg én szorongok, így csak egy közös van bennünk, a -gok végződés. Mert belénk lett táplálva hogy ezek a dolgok mind rosszak és kerülendőek és én ezt elég komolyan is vettem.

FOLYT. KÖV.