Hogyan szedjem össze magam?

Azt hiszem mindenek előtt érdemes lenne vázolnom az előzményeket a könnyebb megértés érdekében. Nagyon hosszú lesz, így csak türelmeseknek :)

Elég szar gyerekkorom volt, anyám mentális problémákkal küszködött (még mindig, csak már nem beszélek vele).

Elnyomott, nem engedett sehová, elmarta mellőlem az összes barátom/haverom, nem tudtam két szót beszélni vele. Olyan is volt, hogy az osztályfőnököt kérte meg hogy kémkedjen hogy barátkozom-e azzal akitől eltiltott!!

Nem űzhettem hobbikat, a konyhájába be se tehettem a lábamat, 18 éves koromig egy tojást sem tudtam feltörni nő létemre.

A tanulmányaimat ő válogatta meg, reklamálásnak helye sem volt.

Az ünnepek abból álltak hogy a testvéreimmel drága pénzen vett ajándékainkat fitymálta, némelyiket ki sem bontotta.

Korai tini években meghalt apukám aki mindig a pártomon állt, onnantól elszabadult a pokol.

Gondolom nem kell mondani, elég szerencsétlen kis nő voltam eleinte :)

Aztán találkoztam a párommal, fél év titokban járás után se szó se beszéd anyósomhoz költöztem. Anyám eltiltotta tőlem a testvéreimet.

Anyósom annyira imádott, mindenáron anyám helyett anyám akart lenni, szívesen befogadott.

Természetesen pár hónap múlva rájöttem hogy kibeszél a hátam mögött, lehullt a rózsaszín lepel.

Depressziós lettem, kaptam pár idegösszeomlást de erős maradtam, kihordtam lábon. A messziről szemlélődő észre sem vette rajtam, pedig úgy éreztem mindenki kést szúr a hátamba.

Magamtól megtanultam főzni, háztartást vezetni, belevetettem magam az anyagiakba és nem csináltam rosszul. Sportoltam, tiszta izomkolosszus lettem.

Pár évig kihúztuk anyóséknál,most már külön élünk, boldogok vagyunk.

És itt kezdődik a probléma.

A fél életemen át tartó fogszívás utólag kitört rajtam. Beteges vagyok, depressziós és félek az emberektől.

Csak a páromba kapaszkodom mint egy ijedt kisgyerek, ő mindig mellettem áll.

Eddig magabiztos voltam, és erős.

Az a fajta aki egy zúzódásra bokaszorítót húz és megy tovább (megtörtént eset :D).

Most ha dolgozom, visszahúzódó vagyok, nem bírok megoldódni.

Ha valamiért itthon vagyok egyedül bedepizek, csak fekszem a tévé előtt és zabálok, meg sem bírok mozdulni amíg a párom haza nem ér, akkor magamhoz térek, és minden oké. Ő észre sem veszi rajtam hogy gond van, legfeljebb annyit hogy az izom már meg sem látszik rajtam, hízni kezdtem.

Hogyan tudnék elindulni a lejtőn (jó értelemben)? Csak hogy legyen már egy kis életkedvem, olyan dolgok rágnak amik már rég elmúltak.

Pszichológus nem hiszem hogy tudna segíteni, az a fajta ember vagyok aki mélyen magában tartja a gondjait, cikinek érzi kimondani.

Most is olyan hülyének és semmiségnek hangzik amit leírtam, pedig a pokolban is jobban érezném magam :(