Miért nem tudok hosszútávú baráti kapcsolatot teremteni?

Sziasztok!

Nagyon új vagyok még, és sohasem gondoltam volna, hogy felmernék tenni itt egy kérdést!:)Ám látom, hogy milyen sokan tesznek fel, és válaszolnak meg kérdéseket őszintén és jó szándéktól vezérelve! Itt az enyém, és a történetem is:)

Hosszú lesz!

Húsz éves vagyok, lány. 14 évesen kollégiumba kerültem távol a családomtól, és az addigi baráti körömtől. Nem nagyon voltam már akkor sem egy nagy ragaszkodó típus, és a szüleim ezt tiszteletben tartották, nem akarták rám erőltetni magukat, de jó volt a viszonyunk.

Eleinte minden rendben volt, tanulás, barátok, család, új barátok. Egy kis rocker palánta voltam:) a régi barátaim nem igazán osztoztak velem ebben, de az új helyen megtaláltam a társaságomat. A kollégiumban szerettek, befogadtak, azokkal is jó kapcsolatot ápoltam, akiktől különböztem.

Aztán másodikos lettem, és valami történt....persze nyilván a pia 1 koleszban elengedhetetlen, de olyan társaságba kerültem, ahol szinte minden nap ittunk. Nagyon jól éreztem magamat, szereztem új barátokat (ebből a körből). Lázadtunk, mi egymás. Természetesen csak ennek az életstílusnak éltem, nem törődtem mással. Szüleimmel, testvéremmel, régi barátaimmal eltávolodtunk, az új barátaim lettek a családom.

Persze az emberek felnőnek, változnak. Hát ez történt az én kedves társaságommal is. Az addig legjobb barátnőmnek tartott lány kiköltözött a kollégiumból. Nem gondoltam, hogy ez baj lehetne, ettől még tudtuk volna a kapcsolatot tartani. Ám míg addig napi szinten beszéltünk, hülyültünk, ittunk. Kiköltözése után nemcsak, hogy ő nem keresett soha (szó szerint), de a többi barátom sem érdeklődött utánam.

Elég büszke típus vagyok, akkor meg még makacs is voltam, így azt mondtam, ha nekik nem hiányzom, én nem fogok a szeretetükért könyörögni. Most visszatekintve nem hiszem, hogy személyes okok miatt nem kerestek, addigra már az egész társaság szétesőben volt párkapcsolati szakítások, egyéb dolgok miatt nem voltunk olyan összetartóak mint annak előtte.

De ezt akkor nem tudtam, és nem is akartam észrevenni.

Hirtelen nagyon egyedül maradtam. Bár volt egy barátom, de az a fiú egy lyukas garast nem ért. Alkoholista volt, és amikor próbáltam vele megosztani a fájdalmamat, csalódottságomat, annyit mondott, "ilyen van, majd elmúlik". Otthon az addigi életvezetésem miatt nem tudtam kivel megbeszélni. Illetve akkor azt gondoltam, ma már tudom, hogy szüleim, testvérem bármikor segítettek volna.

Még jött 1-2 év lázadás, piálás, bulik, de ekkor már nem voltam önmagam. Teljesen kifordultam, sokat balhéztam, égő dolgokat csináltam.

Majd hál' Istennek jött végre a nagy szakítás azzal a "fiúval"! Nem tétováztam sokat, azonnal egy másik kapcsolatot kezdtem 1 hónap elteltével! Nem is bánom! Az új barátom szöges ellentéte volt mindannak amit addig képviseltem! Okos, intelligens, kedves, megértő és nagyon helyes fiút ismertem meg benne:)

Mellette visszatértem egykori önmagamhoz, sokkal pozitívabb irányba haladtam. Szüleim bizalma, megbecsülése is visszatért irányomba.

Jött az egyetem, mindent elölről kezdhettem. Gólyatáborban sok kedves emberrel ismerkedtem meg. Mikor elkezdődött a félév ezek az új ismertségek megmaradtak. Sokat jártam kortársaimmal össze bulikba, beszélgetésekre. De! Mindig csak úgy tudtam az új barátnőimmel, barátaimmal elmenni, ha társaságban voltunk. Sokszor kerestek, hívtak kettesben is, egyedül is találkozóra. Mindig kifogásokat kerestem, szorongtam a kettesben való találkozástól! Aztán amikor elérkezett az idő, hogy a "haveri" kapcsolatokat magasabb "baráti" szintre emeljük, akkor bezárkóztam, nem mentem sehová, nem kerestem senkit, ha ők kerestek kifogást találtam, hogy ne kelljen velük találkozni.

Azóta 3 év telt el, nagyon magányosan, csak a szerelmem van mellettem, mert neki meg tudtam nyílni! Mindig próbál segíteni, biztatni, de egyszerűen nem bízom az emberekben. Talán nem is bennük, magamban. Elzárkózom, falakat húzok. Úgy gondolom olyan embert mint én, nem kedvelhet senki.

Mostanra próbálom az általános iskolai barátaimmal felvenni a kapcsolatot, ők ezt szívesen is veszik, de nagyon nehezen tudom magamat rávenni a bizalmas beszélgetésekre. Talán mára a húgom tiszteletét is sikerült újra kivívnom, de előtte is nehezen nyílok meg. Szüleim előtt is. Pedig szeretnék!

Ti mit csinálnátok a helyemben? Miért ilyen nehéz megnyílnom?

Kérlek Titeket, sértő megjegyzést ne írjatok. Őszinte (negatív) kritikát szívesen fogadok, de kérlek kulturáltan fogalmazd meg!

Köszönöm:)