Hogy lehet leküzdeni az önsajnálatot?! SOS!

Lány vagyok...., bár nem tudom miért lényeg a nemiség,

borzasztó múlttal rendelkezem. Senki sem értékel. Én vagyok az utolsó gyereke anyámnak, ...én vagyok itthon a kis senki... mintha tehetnék róla, hogy utolsónak születtem. Emellett.., ja igen, a borzasztó múltam.., bár már túl vagyok rajta, - a múltamon, legalábbis elméletileg.., csak.. az a gond, hogy lelkileg halott vagyok. Az egyik bátyám hosszú éveken keresztül bántott engem, mármint érzelmileg, lelkileg. Minden önbecsülésemet elvette. Kihasználta a védtelenségemet, ő mindennek lehordott... de én nem szólhattam vissza semmit, mert azzal fenyegetett, hogy összerugdos. Minden alkalmat megragadott, hogy szétalázhasson. Eldöntötte hogy én egy senki vagyok, pedig igazából nem is ismer, meg nem is érdekelte, hogy ez igaz - e, vagy nem. Ezzel szemben magát mindig felmagasztalta. Engem lebolondozott egy nap többször is, hosszú éveken keresztül, csak úgy, kedvtelésből, - rajtam adta ki a kisebbségi komplexusát.

Rengeteg gyűlöletet sugározott felém, amúgy több mint tiz évvel idősebb nálam !

Apa nélkül nőttem fel, de anyám sem törődött velem, csak annyit hogy enni adott, meg régi használt ruhákat adott/vett rám. Mardosott a nagy szégyen az iskolában, a többi gyerek, meg a tanárok előtt. Szociálisan is el voltam maradva. Anyám nem engedett sehová, fogva tartott rabként. Se játszani, se szaladgálni, soha semmi. Félelemben éltem, mindig siettem haza, ha fél órát késtem volna, már szaladt volna a rendőrökhöz. Szóval, gyűlölet, veszekedés, ordibálás alatt kellett felnőnöm. Ja meg állandó szorongás, stressz, és félelem alatt. Minekután nem engedett sehová, nem mozoghattam szaladgálhattam, stb, mint a többi gyerek, a gerincem is elferdült, izmaim legyengültek, idegileg , lelkileg kikészitettek....stb, stb, .... Amiket én átéltem, 10 embernek is sok lett volna, nemhogy egynek. Sosem örülhettem semminek. Ha fülhallgatót tettem fel, hogy hallgassak egy kis zenét, anyám máris megirigyelte és direkt beszélt hozzám, hogy ne tudjam hallgatni. Van egy gyengeelméjű lánytesvérem is, vele is rengeteg volt az ideg....

Ovodában, iskolában nagyon zárkózott, félénk voltam. Nem tudtam bekapcsolódni a többi gyerek játszásába, nem is mertem, .. többnyire kiközösitettek. Szóval az egész életem többszörös csapás, sosem védett ki senki, sosem kaptam sem érzelmi, sem semmilyen támogatást senkitől.

A múltam valóságos horror, minden túlzás nélkül. Amúgy nagyon érzékeny tipusu ember vagyok ráadásul, magábaforduló fajta.....

Mára már persze kicsit jobb a helyzet , huszonéves vagyok, és elvileg már nem foglalkozom a múltammal, mégis még mindig , gyakran eluralkodik rajtam az önsajnálat. Tudom, ez visszataszitó tulajdonság, próbálok küzdeni ellene, de időnként még mindig elönt.

Bőven elég, ha én sajnálom magamat, :D

Nem akarom hogy sajnáljanak, sőt..., álljon elémbe az, aki ennyi mindent egyedül el bir viselni! Na azt megnézném!! :)