Hogyan kell helyesen szeretni?

sehogy

anyám sosem volt jó szülő,amikor meg nagy ritkán megjegyeztem hogy talán nem idegenekkel kéne foglalkozni én lettem a büdös hálátlan k*rva akit meg se kellett volna szülni mert elvettem az életét

az lényegtelen neki hogy van 2 idősebb testvérem és nem kértem hogy szüljön meg

A szülők, mivel ők sem tudják, nem tanítják meg.

Tisztelet a kivételnek. Annak a néhánynak.

És cáfolom, hogy így születünk, nem vagyunk tojásból előtörő kiskacsák, akik ösztönből tudják, hogy mi a dolguk. (bár, még ők is tanulnak utólag az anyjuktól)

Az a nagy buborék, ami a nyakunkat terheli, eléggé bonyolultra sikeredett.

Épp ezért, nem egyszerű jól működtetni, ezért egész életünkben tanulunk.

És, meg kell, hogy mondjam, egy nagyon jó kérdés ez, sőt ilyent még nem is olvastam itt, amire nem tudnák viszonylag egyszerű választ adni.

Ez meghaladja a képességeimet, és a fórum határait is, ugyanis sok könyvet elolvastam, mire rájöttem, hogyan is lehet igazából önzés nélkül szeretni.

Legelső lépés, hogy megismerjük önmagunk, fejlesszük az önismeretünket, mert ha nem vagyunk tisztába önmagunkkal, akkor, hogy tudnánk bárki mást is megérteni, és még szeretni is.

A Bibliába ez van írva, de nem tudom tényleg létezik-e ember, akire ez teljesen igaz lenne. Mindenesetre szép!:)

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,

a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély.

Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,

nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.

Nem örül a gonoszságnak,

örömét az igazság győzelmében leli.

Mindent eltűr, mindent elhisz,

mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet nem szűnik meg soha.

Pál levele a Korinthusbeliekhez (részl.)

A szeretetet érezni kell. Ha ez nincs így, akkor kicsit érzéketlen vagy, de nem baj, csak figyelj arra, hogy ne bánts meg senkit! ;)

Eljátszani, színészkedni hülyeség lenne!

Szerintem csak az tud szeretni, akit a megszületésétől kezdve szerették a szülei. És voltak a további rokonok (nagyszülők, testvérek stb.., és barátok) akikkel a szülők "kölcsönös" szeretetben éltek, ezáltal ők is szerették a megszületett gyermekeket. Az én életem pont ennek az ellenkezője. Az anyám elvált 2 gyerekkel, aztán megismerte az apámat. Az anyámnak segítség kellett a 2 gyerek felneveléséhez, az apámnak meg 32 évesen még nem volt gyereke, és ebből az "érdekből" lettem én. Mivel az anyám nem szerette soha apámat, engem sem igazán. Nem éreztem soha a szeretetét, csak a nővéreim voltak a fontosak. Aztán pár éven belül megromlott ez az "érdekkapcsolat", az apám sem törődött velem soha, csak magát sajnálta. Soha sem éreztem a szüleim szeretetét, sem másokét. A féltestvéreim utáltak, mert utálták a nevelőapjukat - az én apámat (pedig nem volt okuk rá, rengeteget tett értük), a nagyszüleim szintúgy, mert utálták a vejüket. Soha sem éreztem biztonságot, 6-7 évesen egyedül maradtam egy "családban". Ezután a szüleim már csak a válással törődtek, úgy 10 évig tartott. Ezalatt felnőttem. Nem tudok igazi szeretetet továbbadni embernek, mert én sem kaptam. Az állatokat ellenben imádom. Párkapcsolatban élek már 14 éve, szeretem a párom, de ő engem sokkal jobban, ki tudja mutatni, én meg nem. Talán ezért sincs gyerekem még, félek tőle h nem "tudom" majd szeretni. Nincs mit továbbadnom, mert én sem kaptam semmit...

Munkámból adódóan kapcsolatban vagyok szülők által elhagyott, vagy szülőktől elvett gyerekekkel, és látom mit tesz velük a szülői szeretet hiánya.