Az ilyen mentális betegségekkel jobb nem szembesülni? (pl marihuánával)

Szerintem leírtam a lényeget: "Így mehet ez mindennel: ami egy kicsit rossz, azt érdemes először nagyon elrontani, aztán megpróbálni durva sok munkával visszajavítani a kezdeti kissé rosszra (mert hogy tökéletes sohasem lesz)."

A kissé magas vérnyomást nem úgy kezeljük, hogy először agyvérzésig növeljük, hogy majd aztán újra alacsonyabb legyen. Ha a hormonjaink miatt hajlamosak vagyunk a hízásra, akkor nem az a megoldás, hogy halálközelire hízlaljuk magunkat, hogy aztán megpróbáljunk visszafogyni.

A hasonlataim teljsen jók ide. Akinek van hajlama, vagy a mentális szerkezete olyan, hogy már eleve kis mértékben benne van a neurózis, vagy a pszichózis, akkor nem igazán értem, mivel lesz jobb azzal, hogy azokat szándékosan kimaxoljuk.

Az a baj, hogy neked olyan képed van ezekről a dolgokról, mintha csak a mosogatásról beszélnénk: jobb túlesni rajta. De ez rossz kép. Ugyanis te azt csinálod, hogy az eredetileg meglévő túlesendő feladatot meg akarod növelni ("szembesülés"). De ez csak szükségtelen pluszmunkát ad, semmi mást. Főleg, hogy pl. a neurózisosok többsége valamilyen formában már tud a bajáról.

"Őszintén érdekelne, hogy milyen életet él egy olyan ember, akiből aztán egy szál füves cigi kihozza a vadállatot."

Pl. minden nap küzd a bajaival és nem is vadállat rejtőzik benne, hanem egyszerűen rosszul érzi magát.

Van egy ismerősöm, akinek az elmúlt évek borzasztó nehezek voltak, de önhibáján kívül kellett végigcsinálnia. Egyszer végighallgattam a mesét, és aztán közöltem, hogy milyen szemétség (a szüleitől), hogy tulajdonképpen elvettek az életéből 5 évet, és kapott cserébe rengeteg pocsék élményt.

De ő azt mondta, nem bánja. Hogy mindezt végig kellett csinálnia ahhoz, hogy most tudja, merre kell továbbmennie.

De ez nem azt jelenti, hogy elébe kell rohannom minden pocsékságnak, ami csak megtörténhet, csak hogy fejlődjek belőle és bölcsebb legyek. Ehhez meg kell érned, mélyen a kis lelkedben, agyadban, az érést pedig nem lehet siettetni - ez olyan, mintha egy csecsemő látásfejlődését siettetnéd, vagy szkippelni próbálnád a fordulás-kúszás-mászás lépcsőfokait, hogy egyből szaladni kezdjen. Ahhoz meg kell erősödnie az izomzatának, és ki kell tapasztalni a mozgáskoordinációt.

Nézd csak Erikson fejlődéselméletét! Korszakaszok vannak, de ezek lépcsőfokok. Az előző vezet a következőhöz, és mindegyiket meg kell oldanod. Nem ugorhatod át, nem megy, nem működik. Képzelj el egy kacskaringós, ködös utat: csak akkor látod a következő járókövet, ha az előzőre már ráléptél. Nem tudsz előreszaladni.

Borzasztó egyszerű lenne az élet, ha mindenen akkor és úgy jutnék túl, ahogy én aktuálisan eldöntöm. Ez nem így működik.

Egyébként az én családomban a depresszió és a bipoláris zavar nagyon gyakori, és tudom, hogy a hajlam bennem is megvan. Lehet, hogy egyszer eljutok arra a szintre, hogy a konyhakést méregetem, hogy melyik eremet hasítsam fel vele. De most nem teszem meg, pedig ennyi erővel lehet hogy a halálközeli élménytől hipp-hopp Buddha lennék.

... Nem lennék.

Ne az önpusztításon keresztül próbálj felülemelkedni magadon, hanem azzal, hogy bölcsen és okosan törekszel a saját fejlődésedre. Az élet majd eléd viszi azokat a mélységeket és magasságokat, amiket meg kell járnod... Ha elészaladsz, csak eltévedsz.