Önbizalomhiány. Mit tegyek?

21/F

1 éve csalódtam a legjobb barátomban. Segítettem neki ahogy csak tudtam. Mankókon van. Azt se mondta, hogy “köszönöm” azért, amit tettem érte. Kihasznált a végtelenségig. Most akar nekem valamilyen munkát ajánlani, amit természetesen elutasítottam. Osztálytársak vagyunk. Az egyik osztálytársam megkérdezte tőle: “Miért nem beszélgettek egymással? Miért nem vagytok barátok?” Azt válaszolta: “Ez volt az életem legjobb döntése, de hogy ne vegyem ezt rossz néven”. Értitek eztet? Úgy néztem rá, mint a bátyámra. Ő volt az egyetlen barátom, aki segített nekem kimászni a mély gödörből, de amióta csalódtam benne, állandóan csak csalódtam az emberekben.

Túlságosan jó ember vagyok. Megmondtam: nem leszek olyan mint máski, nem fogom azt csinakni amit mások mondanak, hogy legyek ilyen még ilyen. Próbálok önmagam lenni. Próbálok nem másokra nézni, hogy mások mit fognak gondolni rólam.

Máma reggel azzal jött az anyukám, hogy hogy mész templomba, rifle nadrágban. Hogy öltönybe kell menni. Tegnap feltámadáskor öltönyben voltam, de már az öltöny nadrág olyan szűk, hogy le se tudok térdelni a templomban.

Hogy láthattam a többiek hogyan járnak templomba, minden vasárnap öltönyben. Hogy látod a (nevet említett) már van komoly kapcsolata, mert tisztességesen öltözködik templomba.

Hozzáteszem, ez a srác életében nem járt bulizni se sehova, azt a lányt is tánc órán ismerkedtek meg, és már az anyukám azzal jön, hogy látod már komoly kapcsolata van. És hozzáteszem, csendes a fiú, nincsenek barátai, nem jár sehova, és mégis boldog.

Egy cipőben járunk együtt mondhatnám. Miért is? Rosszat csináltak neki a tanítok, gyerekek az alapiskolában, csúfolták őt, nem voltak barátai, és nézzétek mi lett belőle. Szép aranyos barátnője van.

Nekem miért nincs szerencsém? Mindent megteszek azért, hogy a lány közelébe kerüljek. Nem vagyok nyomulós, inkább ellenkezője. Próbálok lassan menni a dolgokra. De mégis már kezdem feladni a reményt, hogy egyáltalán boldog-e leszek egy lánnyal. Volt xyz lehetőségem, hogy legyen hosszútávú komoly kapcsolatom, csak a szüleimnek nem ült be a lány. Most már mindegy milyen lány lesz csak legyen (szüleim véleménye). Csak el se tudják képzelni milyen nehéz most ez. Kevés a normális lány, vagy a lányok többsége azt gondolják, hogy a fiúk csak szexre akarják a lányt.

Szerintetek csinálok valahol hibát? Hogyan kezdjek hinni abban, hogy megtalálom az igazit? Hogy létezik. Hogyan??? Azt gondolom néha, hogy minden el van vesztve, feladom, nincs remény. Én kitenném s szívemet lelkemet úgyse lenne jobb. Személyesen megszólítani egy lányt nem merek, mert félek az elutasítástól.

Tudtok rajtam segíteni kérlek?

Köszönöm,