Miért mondják sokan, hogy a barátság luxus?

Lehet,hogy mert ritkán érnek el az emberek igazi, mély, valóban törődős barátságokat. Mert az emberek nem akarják, vagy nem tudnak ilyet. Tehát másik embernek ez nem fontos, így felületes; vagy szeretne esetleg , csak nem tudja kivitelezni, mert nincs meg hozzá a megfelelő EQ-ja, IQ-ja.

Amúgy ezt én még nem hallottam , nekem ez a kifejezés, ez a mondat így új.

De amúgy lehet még az is , hogy nagyon nehéz, mert pl az emberek akarnák, csak mindenki folyton rohanásban van, és nincs idejük jó, igazi, mély barátságokat ápolni, megkötni.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy a barátság nem egy életre szóló dolog.

Van időszak amikor elvannak egymás társaságában az emberek, aztán változnak a prioritások.

És maga az egyén is változik, más hozzáállás, gondolkodás, hobbi, ismerősi kör.

Én is inkább azt mondanám, hogy az emberek egyre felszínesebbek és én központúbbak. Kevesen ápolnak igazán jó barátságokat érdekek nélkül, vagy ha ápoltak is már nincs időm, gyerekem van, párom van, munkám van, ide megyek, oda megyek, ezt csinálom, azt csinálom.

Én meg azt mondom, hogy ha valakit emberileg szeretek, arra időt szánok. Akárhonnan is, de lecsípem azt a fél napot, vagy pár órát, avagy kibírom azt a kellemetlenséget, hogy gyerekestől utazunk 120 km-ert, csak mert éppen mi vagyunk a sorosak abban, hogy meglátogassuk a barátnőméket.

Egyetemista baráti köröm van. Értem azt, ott ismertem meg őket. Az ország különböző pontjain élünk, a párom gyerekkori barátai is. Mindenkinek családja van már, de a barátságunk ugyanolyan erős, mint korábban, ha nem erősebb. Vagy még erősebb, hiszen már lassan a gyerekeink is egymás barátai lesznek. Érdekes és sok esetben el is fátyolosodik a tekintetem, amikor visszagondolok arra, hogy nem rég még a gólyatáborban dorbézoltunk, most pedig együtt szaladgálnak a Balcsi parton a gyerekeink, akik egy-egy szeletek belőlünk. Fura és nagyon nagyon jó érzés. Nem értem sokaknak miért nincs erre igénye.

Mi is elveszítettünk sajnos az idők során jó pár embert/barátot így az életünkből, de úgy vagyunk vele, hogy mi igyekeztünk mindent megtenni és mostmár koncentrálunk azokra, akik megmaradtak.

"Egyszerűen el kell fogadni, hogy a barátság nem egy életre szóló dolog."

Ez ebben a formában nem igaz, kedves 3-as. A barátság (és itt nem a netes ismerősökre, haverokra gondolok) a sírig kísér. A mondás meglehetősen újkeletű, és azt jelzi, hogy a számítógépen szocializálódott fiatalok egyszerűen nem ismerhetik ezt az érzést. (Legfeljebb a kommandósok, tűzoltók, vagy egyéb egymásra utalt foglakozást űzők.)

Tegyük tisztába a fogalmakat. A barátság az őskorban kialakult atavisztikus érzelem, amit a létfenntartási ösztön hívott életre. A kardfogú tigrissel, több tonnás mamuttal, ellenséges hordákkal hadakozó ősembernek nagyon nem volt mindegy, hogy a mellette lapuló torzonborz alak megvédi-e a seggét, ha bajba kerül, vagy csak a saját irháját menti. A számítógép kora előtt a gyerekek kint játszottak. Egymással, és többnyire valaki(-k) ellen. Az ebben a korban szövődő barátságok bizony egy életre szólnak/szóltak. Az is igaz viszont, hogy vannak korszakok az ember életében, amikor a fajfenntartási felülírja a létfenntartási ösztönt. Jellemzően fiatal felnőttként köszönt be ez a kor Az ember ilyenkor csajozik, családot alapít, gyereket nevel. Nem találkozik oly gyakran a barátjával. De ott van a háttérben, és ha szükség van rá, az első szóra félredob mindent, és megy segíteni. Ezek a barátságok természetesen ritkák. Egy ember életében 2-3 fordul csak elő, a többi rendre elkallódik. Később, 50-60 éves korban ismét szövődnek barátságok, de azok már nem annyira magától értetődőek, minta gyermekkorban kialakultak.