Boldogabb az élet, ha az embernek nincsenek barátai?

Hát elnézve, mennyire nyomorúságos vagy, nem hiszem

Nem hinném, hogy jobb a magány, kivéve ha tényleg arra vágyik az ember és nem csak gyávaságból teszi, miközben belül vágyna rá. Én egyáltalán nem rettegek azon, hogy a barátaim mikor fognak hátbaszúrni. Bízom bennük, eddig még 10-15 év alatt sosem vertek át, fontosak számomra és nem akarnám, hogy hiányozzanak az életemből. Persze, voltak emberek, akiket barátoknak hittem akik átvertek és akikben csalódtam, na bumm, és? Az iskolában végig bántalmaztak, nagyon csúnyán bántak velem de én az akkori traumákat nem voltam hajlandó felnőttként is tovább vinni az életembe, nem voltam hajlandó hagyni, hogy meghatározzák az egész életem. A csalódás az élet része, tudni kell ezt kezelni, én mostanra már elég könnyen túl tudom magam tenni az ilyen embereken és legalább megtanultam azt, hogy mire figyeljek oda egy barátságban és milyen viselkedésmintáknál mondjam azt, hogy eddig és nem tovább. Megfelelési kényszerem sincs, nincs olyan ember a bolygón akinek görcsösen meg akarnék feleleni, ezt kifejlesztettem magamban. Önmagam vagyok a barátaim előtt, nem játszmázok, nem akarok senkinek megfelelni, ha valaki elfogad önmagamként akkor jó, ha pedig nem, akkor nem egymást keressül. A barátaim így szeretnek, ahogy vagyok és én úgy szeretem őket, ahogy vannak, minden hibájukkal és hóbortjukkal együtt.

Szomorú, hogy egyesek nem tapasztalták még meg, de attól, hogy nektek nem sikerült, még létezik igaz barátság.