Mit kezdjek ha beflegmul, lenéz a legjobb barátnőm? Mi a baja?

Oké, elsősorban nyilván az én hibám, hogy hagyom ezt neki, de nincs semmi kedvem ilyen pitiáner dolgok miatt balhézni, aztán majd nyilván elválnak útjaink, csak még egy pár hónapig ki kell tartanom. Azért szeretném, hogy ez tovább tartson, mint "kellene", mert nagyon jól ismerjük a másikat és őszintén tudjuk szeretni egymást.

Eddig azt hittem, hogy csak így vezeti le a feszültségét, mert tényleg összejött neki egy-két dolog az életében, de most már kezd elegem lenni. Beszélgetünk, és néha ha egyetértek vele, ha nem, az ellenkezőjét mondja, teljesen beflegmul és bunkózni kezd. Vagy szimplán csak olyasmibe köt bele, ami nekem sikerélmény, vagy egyáltalán izgat és fontos. Elbagatelizálja, vagy csak úgy állítja be, mintha rosszul csinálnám, vagy inkább úgy, hogy ő jobban csinálná.

Olyan mintha versenyezni akarna, de nem értem miért, amikor teljesen alárendelt vagyok kvázi az egész baráti körben ( nekem így kényelmes, mert sok hülyeséget csinálok és egyszerűbb erre fognom ). Vagyis egyértelműen ő a jobb mindenben, és még ő is kapja a dicséreteket. Ez egy picit rosszul esik ezt elismerem, de nem fúr emiatt semmilyen ellenérzés, mert már teljesen megszoktam, hogy én nem az a lány vagyok, aki után megfordulna bárki is - vele ellentétben. És tény, hogy néha szórakozott vagyok, de néha annyira gyerekesnek állít be, mintha még mindig 12 éves lennék.

Nála az abszolút előny/fölény, és sosem tekintettünk versenytársként egymásra, úgyhogy ezt az ötletet el is vetném, mivel egyáltalán nincs mit ellensúlyoznia ezekkel.

Teljesen megadó is vagyok, hogy az ilyen surlódásokat elkerüljük, persze ha nem értek egyet, nem titkolom, de szeretjük is így megbeszélni a dolgokat. Legalábbis én eddig így gondoltam.

Úgyhogy már ötletem sincs, hogy mivel váltom ki ezeket a reakciókat, váltásokat nála, de elég kényelmetlenek, amikor egy kávézóban ülünk, jól érezzük magunkat és egyszercsak váratlanul mintha a halálos ellenségével beszélgetne. Legjobban az ilyenkor történő önmeghazudtolásait szeretem, mert ha megkérdezem, hogy "Mi a baj?" akkor az a lenéző, kifejezéstelen arc válaszol, hogy "Nekem nincs semmi bajom, csak elmondtam amit gondolok." és nyilván ilyenkor már annyira kínos számomra a helyzet, hogy az ember nem kezdi el ecsetelni a nyilvánvaló jeleket, mert letagadná úgyis az egészet.

Tehát lassan ez a beszéljük meg sem opció. Csak egyszerűen már bosszant ez az egész dolog, hogy ő úgy kezel mint egy gyereket, de amikor én írok neki hasonló stílusban, akkor egy kicsit sem erőltetné meg magát, hogy ne tűnjön úgy, hogy ő most mennyire meg lett sértve.

Most lehet nagyon rossz fényben tüntettem fel őt, de egyébként egy nagyon jó ember, senki semmi rosszat nem mondhatna rá, de már nagyon kezdenek fájni ezek a sok apró flegmulásai. Mintha amúgy egy kutya lennék, aki akkor is farokcsóválva és csaholva fogadja, ha előző este enni se adott neki. És ez valóban így van, mert az embernek lehet rossz napja, ezt tolerálni is kell, csak ez az ember én nem lehetek. Egyszer nem olyan hangnemben vettem fel a telefont, mint ahogy ő azt várta volna, és ő kerekperec megmondta, hogy vele így senki nem beszélhet. (Nem tudom mi a kifogasolható a "Na szia, mit szeretnél?" és egy rövid témamegjelölés utáni "Akkor majd később visszahívlak, mert nagyon nem érek most rá"-ban.)

Hosszú lett, köszönöm, hogy elolvastad.

Igazából nem tudom, hogy kapok-e használható segítséget, de valakinek el kellett ezeket panaszolnom, viszont csak közös barátaink vannak, sz@rt keverni meg nem akarok.

Mi a véleményed?