Barátkoznátok olyannal, akinek bejöttök?

Szóval kijöttem egy friend-zoneból, aminek én voltam az a tagja, aki szerelmesen epekedett a másik iránt, a másik pedig tűrte évekig. Vele már nem igazán beszélünk, kijelentettük, hogy vége köztünk a barátkozásnak. Ő elmondta az indokait, én pedig elfogadtam. Egy ideig rossz volt, de már szerintem jobb nekem így. Ha eszembe jut, hogy hiányzik, próbálok az utolsó hónapjaink kellemetlen részére gondolni, meg arra, mennyit féltékenykedtem és visszazökkenek.

Na, de ez a felvezetés volt csak. Ennek vége lett, magamra maradtam. 2 hónapot itthon voltam, munkát kerestem, majd találtam. Itt egyik kollégám elkezdett velem incselkedni. Szerintem túl kedves volt és volt, hogy 2-3 órát flörtölt velem. Mikor számon kértem rajta, azt mondta viccel az egésszel és én vettem túl komolyan. Meg rengeteget dicsér. Szerinte szép vagyok, okos vagyok, ebben nem mondhatok magamra rosszat, rögtön cáfolja. Ha valami nem ment, sose szidott le, mindig arra fogta, hogy új vagyok, néha megkért másokat vagy saját maga segített nekem. Egy idő után nekem valahogy túl sok lett ez a mézes máz és elkezdett tetszeni más (amivel nem kezdtem semmit, mert nem akarok megint csalódni) meg valahogy nem érzem, hogy lenne témánk. Valahogy csak rá akar beszélni, hogy barátkozzunk. De eddig semmi "barátkozós" téma nem jött elő. Egyszer hallottam, hogy nézte azt a sorozatot, amit én, kérdeztem melyik a kedvenc évadja, erre gyorsan rávágta, hogy "mindegyik" majd elkezdett 3 másikról beszélni valaki mással. Meg kirángatott belőlem korábban mindenféle lelki nyavalyákat, amiket nem igazán akartam vele megosztani, mert eddig akárkivel eljutottunk "ide", mindig túl sok lettem és a barátságból pszichológusrendelő lett. Vagy elkezdtem codependent (nem tudom erre a magyar szót) lenni és mániákusan vágyni az illető figyelmére.

Viszont vele nem érzem azt, hogy szívesen lennék a figyelme központjában. Nagyobb társaság tagjaként elmennék vele valahová, de kettesben rossz hangulat lenne köztünk szerintem. Meg mikor a problémáimat beszélteti ki velem, mindig azt érzem, hogy hülyének néz, ő okosabbnak tartja magát nálam és, hogy szerinte az én érzéseim irrelevánsak (nem biztos, hogy így gondolja, de nekem valahogy így jön át)

Megmondtam neki, hogy nem kéne hajtania rám, majd azt, hogy barátkozni se nagyon szeretnék, de bűntudatot kelt bennem. Szerinte eldobok egy lehetőséget.

Tényleg eldobok? Átlagos/jómódú családban élek, nyaralgatunk, jó helyen lakom, tudok sportolni, tartalmasan tölteni az időm. Barátom csak egy van jelenleg (ő most külföldön, szóval találkozni nem, csak chatelni tudnék vele), de család meg falusi rendezvények végett van társaságom, ha épp arra vágyom. Ősztől pedig egyetemre megyek. Nem tudom mennyire lehetne sikeres egy barátság, ahol ennyire ellenérzéseim vannak. Azt gondolom, ha belemennék, úgy járnék, mint a srác, akibe bele voltam zúgva, nyakamon valakivel, akire nem vágyom, ez a fiú pedig sose kapna tőlem kielégítő figyelmet, akár van valakije rajtam kívül, akár nem.

Kell-e bűntudatom legyen, azért, mert ezt én nem akarom? Úgy lenne igazságos, hogy azt kapom az élettől, amit én nyújtok, de szerintem, mikor valaki random az egyetemen kiszemelt magának és én ezt nem viszonoztam, akkor kb megértettem, mennyire kellemetlen ez és megtanultam, hogy ne fussak olyan szekerek után, amik nem vesznek fel. Mi az etikusabb: adni egy esélyt valakinek, aki amúgy egy jó ember, csak kellemetlen érzésed van tőle, de neki te örömet okozol vagy kikosarazni és ezzel megbántani?