Hány éves korig képes szerintetek az ember igaz barátságot kötni valakivel? Ez korfüggő egyáltalán?

Szerintem sem az. Nyilván ha valaki új környezetbe kerül (főleg mikor többen egyszerre újak és nem ismernek senki, lásd óvoda, iskola, stb) azért könnyebb, hiszen már megvan a közös pont, a közös beszédtéma. Plusz nyilván minél fiatalabb valaki, annál többet változik-a kicsik sokkal elfogadóbbak, sokkal könnyebben ismerkednek meg barátkoznak. Felnőttkorra már midnenki cipeli a maga bajait, zárkózottabbak az emberek, kevésbé bíznak a másikban. Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne olyan valakit találni, akinek hasonlóak a szemléletei. Én is most kerültem egy teljesen új közegbe, úgy is voltam vele, hogy nem barátkozni jöttem, mindenkivel kedves voltam, de én is tartottam a távolságot-ennek ellenére az egyik lánnyal nagyon gyorsan nagyon jóban lettünk és több nagyon jó barátom lett.

Előtte viszont pont nyáron realizáltam, hogy a gyerekkori barátommal, akivel 20 éve ismerjük egymást már nem beszélünk. Szépen lassan egyre kevesebbet beszéltünk és realizáltam, hogy már semmit nem tudok róla.

Ez sajnos ilyen, mindenkivel megeshet, akkor főleg, amikor nem számítasz rá.

Nem korfüggő szerintem.

Én biztos vagyok benne, hogy huszonévesként sikerült barátságot kötni egy mogorva 76 éves emberrel.

Mindig szenvedett, hogy felvigye a bevásárlást a lépcsőn, és mindig visszautasította, ha felajánlottam a segítségem, meg alapvetően nagyon elutasító volt, nem köszönt, stb.

Aztán egyszer műtötték, de annyira makacs, hogy hazataxizott, viszont akkor megengedte, hogy felsegítsem, és vigyem a csomagját. Másnap hozott nekem süteményt, amit ő sütött, köszönetképp. Beszélgettünk, kiderült, hogy mindketten szeretünk sakkozni és horgászni. Nekem a horgászat magányos tevékenység, de innentől heti több este is átmentem hozzá sakkozni, és közben jókat beszélgettünk, meg iszogattunk. Őt feldobta a fiatal társaság, látszott rajta, meg mondta is, hogy neki már régóta nem történt semmi az életében, és rajtam, meg a sztorijaimon keresztül újraéli a fiatalkorát. Nekem meg tetszett, hogy ha elmondtam neki mondjuk egy munkahelyi problémát, akkor olyan megoldást javasolt, amit nekem eszembe se jutott volna, mert annyival több tapasztalata van.

Ősszel elment. Jöttek a gyerekei, unokái kiüríteni a lakást. Rendszeres vendégek voltak ők is nála. Átcsöngettek, hogy annyi jót mesélt rólam, annyira egymásra voltunk hangolódva, meg elmondta, hogy a horgászfelszerelést, meg a sakkészletet adják nekem, mert egyik rokon se gyakorolta ezeket, hogy most jöttek átadni.

Megköszöntem, behívtam és megkínáltam őket, majd miután elmentek, elkezdtem úgy bőgni, mint egy gyerek. Annyira megtisztelve éreztem magam, akkor jöttem rá, hogy igen, nekem hiányzik ez a mogorva vénember, aki mindig elvert sakkban, és egyrészt minden nap nézhetem a cuccait, ami emlékeztet a veszteségre, hogy voltak még ott történetek, amik már sosem lesznek elmesélve, lehetett volna még idő, amit már sosem töltünk együtt, másrészt milyen megtisztelő, hogy akart rám hagyni valamit, pedig rokona se vagyok.