Voltál már olyan bizonytalan szellemi helyzetben, hogy könnyedén bármilyen negatív jelzőt magadra aggattál, esetleg könnyen lerombolták a magadról alkotott jó képet?
Manapság ez szed szét a legjobban. Nem tudom eldönteni, hogy elhatározzam, hogy bízzak magamban, pedig ez igy kilátástalan. Egyrészt "barátaim" könnyen elhitetik velem, amit ők távolról gondolnak rólam, olyanok, akikkel nem is beszélünk már, de rám aggatnak szavakat(1-1 ritka beszélgetésből lejön), másrészt van amikor csak fura módon, ha meghallok egy rossz szót valahonnan, akkor rögtön elgondolkoztat, hogy ez rólam szólhat, vagy eleve úgy nézek rá, és ez a sok túl agyalás néha "megbénít". Bár normális lenne, hogy van önkritikám, önbizalmam szinte semmi, csak mostanában "szedtem össze egy parányit", hogy kimerjem másoknak is mondani a véleményem, amit máskor folyton relytegetek. Amikor valakiről úgy érzem kritizál, egyrészt méltatlannak találom, hisz ő sem tökéletes, másrészt elbizonytalanít. Tudom, hogy lehetnék sokkal jobb és összeszedhetném magam, ahelyett, hogy panaszkodom. "Valaki" alatt elsősorban az egyik barátnőmre gondoltam, aki főként azzal képes elbizonytalanitani, hogy úgy nézek rá, mint akinek igaza van, mint aki "jobb nálam", és talán ő is ezt gondolja magáról.
Leginkább az vágja tönkre az önbecsülésemet, hogy legtöbbször magányos vagyok, ami régen nem zavart, mégis vágytam egy olyanszerű barátra, aki mindig mellettem áll, de rájöttem, hogy egoista emberekben hiába keresek ilyent, mert eddig ilyenekre tekintettem legjobb barátként.
Persze. A magamról alkotott képemet, kb. 3 percenként újra kell vizsgálnom, ha olyannak látnak, amelynek szerintem köze sincs hozzám.
Senki sem tökéletes, de ettől függetlenül miért ne kritizálhatnánk egymást? Nekem nagyon fontos (vagy fontos lenne) megkapnom a negatív (őszinte!) kritikát, de sokszor úgy érzem, hogy nem kapom meg, és ez nagyon fel tud dühíteni. Mármint nyilván kritizálnak, nem is ritkán, de... Nem tudom. Én annak vagyok a híve, és ezt a környezetemben tudják is az emberek, hogy mindenben legyünk őszinték egymással, utálom a hazudozást. Én ezt meg is adom a másiknak, de gyakran nem kapom meg.
De attól, ha kritikát kapsz, attól még nem kell mindent magadra venned. Mérlegeld, hogy ki mondta, milyen viszonyban vagytok, és hogy szerinted ez mennyire lehet igaz rád. Én minden kritikát megjegyzek magamnak, a fejemben tartom, de ha igaztalannak tartom, vagy az embert nem tudom olyan komolyan venni, hogy elfogadjam a kritikáját, akkor fenntartásokkal kezelem a kritikáját is.
Ha olyan emberekkel vagy körülvéve, akiktől nem kapsz pozitív visszajelzéseket, akik nem is igazi barátok, akkor ezt tartsd a fejedben, és próbálj meg másokkal is kapcsolatokat építeni.
Bár a legtisztább nyilván az lenne, ha leülnétek megbeszélni, lehet hogy csak benned vannak ilyen gondolatok és ők tényleg megpróbálnak a barátaid lenni, csak nem ismernek eléggé, és te nem nyílsz meg eléggé ahhoz, hogy a barátjuk lehess.
Rossz érzés, amikor tudod, hogy közel sem vagy "tökéletes", legalábbis vannak benned olyan hibák amikről úgy gondolod, hogy jelentősnek tűnnek mások szemében(pl. félénkség). Ezzel még nem is volna baj, belátom hogy vannak. De amikor valaki könnyedén büntudatot kelt, bármi miatt, és olyankor arra sem figyelsz, hogy ő sem tökéletes, mégis annyira beleéli magát az ítélkező szerepébe, és nem is érted, mitől/miért? ki ő...
Na jó, kiírtam a személyes szférámat, jöjjön az, hogy nem értem miért zavar téged az, hogy nem kritizálnak.. Talán azért van mert "jó" vagy nekik, ami felér egy (nem-obiektív) tökéletességgel, vagyis annak látnak, és szerintem ez boldog mindennapok megéléséhez épp jó. Mialatt elvárod, hogy kritizáljanak, akár te is kritizálhatnád magadat, mi nem tetszik neked? A kritizálás végtelen, ha akarnám, könyvet is írhatnék bárkiről, hogy mi a tökéletlen benne, de csak azt nézem, ami nekem számít.
De, amúgy elgondolkodtattál, köszönöm a válaszod!
"Ha olyan emberekkel vagy körülvéve, akiktől nem kapsz pozitív visszajelzéseket,.... "
Ez igaz. De ezzel úgy vagyok, hogy a fejemben tartom, nem konkrétan a kritikáit, azokat is, de pontosan jól tudom, mi a baj velem, mindig!
Ami meg ami neki "igazságfeltárás", az nekem szúrkálás, föleg akkor, amikor úgy tűnik, mint egy eltúlzott gondolat, bármit felhánytorgat, amit csak lát rajtam, elgondolkodik, mi a rossz benne.
Az igaz, hogy neki több barátja van, mint nekem, de emiatt nem irigylem őt, de tényleg.
Talán hülyeség is valakivel barátkozni, akit már nem tudok felviditani sem, mert folyton belepem a negativitásommal, ami már alapból Benne van, emiatt biztos nincs szüksége rám, attól még egyedül törekszik magában, hogy megváltozzon, nincs abban sok igazság, hogy ismételgetem azt, ami már úgyis a fejében van.
Talán több segítőlelket érzek abba, aki inkább bíztat, ha már "segitőkézről" van szó.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!