Szinte nincsenek barátaim, max csak haverok, de azok is alig. Mit tegyek? Esetleg valaki aki hasonló cipőben jár tudna segíteni?

Idén töltöm a 16-ot. Sosem volt túl sok barátom, már általános iskola első osztályaitól kezdve. Gúnyoltak és bántottak, mert én sokkal magasabb voltam mint a többiek, anyám rövidre vágatta a hajam, ezért fiúnak csúfoltak. Később már azért gúnyolódtak rajtam, mert sokkal hamarabb kezdtem el érni mint ők. Harmadik osztályban elcsitult némileg a dolog, lett egyetlen egy "barátom" röpke pár hónapra, de hamar összevesztünk. Szerencsére nem voltam sokáig egyedül, rövid idő múlva találtam barátokat újra, de nagyon hamar eltávolodtunk egymástól.

Felső tagozatban nagyon meghíztam, ezért is sokat kaptam, mindenki eltávolodott tőlem. Mivel az osztályomból és az évfolyamomból senkivel se tudtam meglenni, ezért az alsóbb évfolyamosokhoz fordultam. A kis alsósok is nagyon szerettek, mindig odaszaladtak hozzám, és kérték, hogy rajzoljak nekik. Azonban emiatt csak megint kilestek maguknak, és ismét a nevetés tárgya lettem. Dagadtnak csúfoltak,csövesnek,emósnak mert nem voltak olyan jó ruháim, és mindig feketében jártam. Egy felsőbb évfolyamos lány leparasztozta a családomat, e oknál fogva. Aztán amikor a húgom is elkezdett iskolába járni, csak azt hallottam, hogy ő mennyivel szebb mint én. , ami igaz is volt. Hosszú szőke haja volt és kék szeme, ráadásul sokkal vékonyabb volt mint én, testalkata eleve törékenyebb volt.

Mivel én már 3.-4. osztályos korom óta oda voltam a vámpírokért és a fekete ruhákért, így (mint ahogy előbb említettem) emósnak csúfoltak, és az "emós haljon meg!" féle dolgokat vágtak hozzám. Ötödikes koromban a körző hegyével megvágtam többször is a csuklóm. Meg akartam halni. Senkim se volt a családomon kívül.

Hatodikba úgy-ahogy lecsitult a helyzet. Békén hagytam, hozzám se szóltak, én pedig megtaláltam önmagamat az írásban. Fantasy történeteket írtam, tele mindenféle másoknak fura dolgokkal. Egyik fantasy írásom sokan olvasták az iskolából; úgy éreztem megszerettek. Másoktól viszont azt kaptam meg az írásaimra, hogy aki ilyet kitalál annak elmegyógyintézetben a helye. Ez viszont hidegen hagyott.

Kékesfeketére festettem a hajamat a hetedik osztályba. Sok tanártól és diáktól kaptam hideget/meleget. Így, fekete hajjal, közelebb éreztem magam ahhoz, aki legbelül, igazából voltam. Írtam tovább a fantasy történeteimet, a kitalált, fiktív világ volt az otthonom, az általam kitalált szereplők meg a barátaim. Egy időre a valóságból álom lett, a álmomból pedig valóság. Még ha egyedül is voltam, boldog voltam. Nem akartam meghalni.

Közben megszerettem az animéket, japánul kezdtem tanulni. Lett egy barátom, (őt R-nek fogom rövidíteni) és vele olyan szabadnak éreztem magam mint még senki mással.

A nyolcadik osztály úgy-ahogy békében telt, bár egyre gyarapodó súlyom és különcségem miatt továbbra is kaptam. De szépen elballagtam, és magát a ballagást le is szartam, egyszerűen el akartam onnan menni.

Azon a nyáron történt valami. Szerelmes lettem egy fiúba, akit a neten ismertem meg. Mint később kiderült, e szerelem sokáig viszonzatlan volt, de erről majd később. Emiatt a szerelem miatt R-t, az embert, az egyetlen barátom, elvesztettem.

A gólyatáborban hamar megutáltattam magam sokakkal, mások viszont épphogy megkedveltek különcségem, beszólásaim, és történeteim miatt.

Úgy kezdtem neki a kilencedik évfolyamnak, hogy most, itt szeretni fognak engem.

Részben sikerült is, pár hónapra találtam valakit aki legjobb barátnő szerepét töltötte be nekem. Sokat bántott, még barátságunk alatt is. Cikizett mert az angol kiejtésem nem volt valami jó, és lenézett, de erre csak később jöttem rá. Amikor jóban voltunk, akkor is csak versenyezni akart velem, de aztán amikor összevesztünk, már le is akart gyűrni mindenben, főleg azokban a dolgokban, amiket nagyon szerettem; rajz, írás, angol, futás. Nem is tudom min vesztünk össze, igazából. Nálam az verte ki a vizet, hogy elküldött, mondván, legyek öngyilkos. Belegondolva, ő egy eszméletlenül önző egy retek volt, neki nem olyan ember kellet mint én. Nem egy érzelmes, érzékeny lány, hanem egy olyasvalaki kellett neki, akivel bunkózhat, és aki bunkózik vele. Ilyennek ismertem meg őt.

Hamar befejeződött a kilencedik évfolyam. 10-kgtól megszabadultam, és a szüleim, akik egykor azért könyörögtek, hogy mozogjak, most azt kérik tőlem, többet egyek, kevesebbet mozogjak.

A fiúval, akivel a neten ismerkedtem meg, személyen is találkoztunk, és azóta boldogok vagyunk együtt, már majdnem nyolc hónapja. Ő az egyetlen, aki megért, mert hasonló cipőben járt mint én. Teljes szívemből szeretem. Sajnos ő messze lakik tőlem, havonta egyszer találkozunk. Azért sírok miatta olyan gyakran, mert nincs velem.

Most itt ülök, 15 évesen, vörös hajjal, és azon gondolkozom miért vagyok még mindig itt. A barátom miatt, csak, de őt is sokszor megharagítom. Egyszerűen gyűlölöm azt, ami vagyok. Nem szeretnek. nem vagyok az a közkedvelt, nem hívnak el sehova. Gyűlölöm a testem, a külsőm, mindenem. Egyedül a barátomra vagyok büszke, mert ő a másik, a jobbik felem, amelyik életben tart.

Egyszerűen nem akarok mást, csak olyan lenni mint a többiek, hogy elfogadjanak. Szükségem van valakire, a barátomon kívül. Felemészt a magány. Valaki segítsen, kérem.

L/15