Ilyen körülmények között hogy barátkozzak (elsősorban lányokkal) illetve érvényesüljek szociális értelemben?

Új kollégiumba kerültem, mert a régiből kiraktak, mivel nem tudtak velem mit kezdeni 9 hónap után. Itt a régi helyemről hallott rémhírek miatt (nem tudom mik mert nekem nem mondták el, csak hogy hallottak rosszakat rólam) a kollégiumi közösségtől el vagyok tiltva anélkül, hogy esélyt adnának nekem. Nyilván nem érné meg nekem, hogy konfliktusokat generáljak szándékosan, mégis egy luxusketrecbe zárt szörnyetegként kezelnek. Tehát itt a kollégiumban nem tudok barátkozni az itteniekkel - és még az egyetlen itteni elfoglaltságtól is tiltva vagyok, ami igazán érdekelne a hobbimnál fogva.

A régi kollégiumomban olyasmire emlékszem, hogy a diákok hangosak voltak, agresszívek, jobbnak láttam nem a közelükben lenni. Ott nem volt lehetőség a napirendem tartására, mert a váratlanul, bejelentetlenül és véletlenszerű időben történő takarítás lezárta a fürdőszobát és a konyhát is. Így a takarítónővel is voltak konfliktusaim (például szabotálni próbáltam a takarítást, hogy mivel nem ilyenkorról volt szó, ne takarítson ilyenkor), amit az érintettel sikeresen meg tudtam végül beszélni minden harag nélkül (mondta is, hogy bár minden kollégista ilyen lenne, én vagyok a kedvence, mert a többiekkel szemben emberszámba veszem), bár a többi diák ürügyet találtak, hogy kikerüljek innen. Olyan is előfordult, hogy bejelentés nélkül adni akartak az egész szintnek szobánként egy polcot, és a területem védelme érdekében magamra zártam az ajtót, hogy ne tudjanak bejönni, mert engem nem kérdeztek meg. A tudtom/engedélyem nélkül meg senki ne jöjjön a szobámba (mint ahogy minden normális ember gondolja).

Próbáltam ott mindig is beilleszkedni azaz a közös programokon részt venni, besegíteni, kimutatni, hogy nyitnék mások felé, de nem értékelték és ki is rekesztettek. Szörnyen dühítő volt, hogy mindig a szomszédomat keresték, de sose engem. Pedig én régebb óta éltem ott.

Az egyetemen, ahol tanulok, hetente kétszer kell bejárjak egyéni tanrendre, azaz SNI-s magánórákra. Közösségben nem tudnék tanulni, mert akkor lemaradok és mivel közösségi csoportos helyzetekben leblokkolok, nem tudnám rendesen jelezni a tanárnak, ha valamit nem értek. Olyan is előfordult régebben, hogy azért távoztam egy óra elején, mert egy diák át akart volna haladni mindenáron ott, ahol én ülök (egyetemi előadók teli, zsúfolt, szűk széksorában nehéz az elhelyezkedés).

Hetente kétszer dolgozni is járok, szeretem a munkámat, elvileg ott szeretnek is engem, többször is előléptettek, de az ottani kommunikáció inkább a munkára terjed ki, valamint nálam idősebbek a kollégáim. Emellett nemigen van olyan baráti közösség itt sem, aminek részese lennék. Itt kedvesek ugyan, de munkán kívül szinte senkivel nincs baráti közösségi kapcsolatom.

Két egyesületnél vezetek önkéntesen társasjáték-klubokat, emellett egy harmadikba is olykor eljárok. Az egyik egyesület a munkahelyemnél van, ahol szinte csak a kollégák jönnek, maximum 8-an ha össze tudunk gyűlni. Őszerintük jól csinálom a dolgokat, bár én magammal nem vagyok megelégedve. A másik egyesület valamivel nagyobb, ott két csoportra is tudom bontani az egybegyűlteket, segédjátékmestert is alkalmazok, aki történetesen a párom.

Ahova civilként járok olykor társasjáték-klubba, ott gyakran úgy érzem, hogy épp, hogy csak megtűrnek. Ott mindenki fel tud mutatni valamit, sőt még a hozzám hasonló állapotúak is jóval elismertebbek, de én sose tudtam elérni, hogy úgy tiszteljenek és megbecsüljenek és elismerjenek, ahogy arra nekem szükségem lenne. Jó, nyilván nem istenítésre gondoltam, de a környezetemhez képest nem látom, hogy mik a jó értékeim, ami által megnyugodhatnék.

Barátnőmmel (azaz Párommal) hétvégenként együtt vagyok, ő valahogy a magaslatokig minden jót megtalál bennem (lehet, hogy az, hogy mindig meghallgatom, törődök vele, tisztelem, becsülöm, kifejezem az érzéseimet, és mindig tud velem kommunikálni és mindig számíthat rám - mondjuk ez utóbbi nem tudom mit jelent konkrét értelemben), mindent elvisel tőlem, mindig kitart mellettem és ugyanúgy szerelmes belém, ahogy én is Belé. Megérti, hogy barátokra is szükségem van, de nem tudja még, hogyan segítsen ebben.

Az utóbbi időben több baráti kapcsolatom is eltűnt magától, mert a felek elhidegültek tőlem, ami által azt a jelentést csinálhatta ez, hogy elviselhetetlen szar alak vagyok, akit csak mindenkitől tiltani kell és az állapotom miatt semmi jóra ne számítsak. Főleg azért gondolom ezt, mert akik eltűntek, mindig mondták előtte, hogy ők nem fognak csak úgy eltűnni, mert ők mások és még ők maguk is ki vannak rekesztve. Feltételezem, hogy aki nincs kirekesztve, az nem is barátkozna velem, mert eddig csak olyanok kerestek, akiknek nem volt senkijük. Akiknek meg volt valakijük, azoknak nem volt rám szüksége, így nem volt miért velem kommunikálniuk.

Eddig csak interneten próbáltam többnyire barátkozni, mert bulikba nem járok (túl hangos és a hangos éles zajok fájnak nekem), egyéb társasjátékos közösségekbe (pl Játszóház Projekt) nem járok (túl sokan vannak és ott senkit nem ismerek, nem hazai pálya és egyedül nem találom fel magam ilyen helyzetben. Plusz a kirekesztettségérzés leblokkol), kommunikációt csak úgy nem merek kezdeményezni másokkal, mert többnyire nem szokták szívesen venni (szerintem) és rossz tapasztalataim is voltak.

Úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy nincs rossz szándékom, nem vesznek komolyan, nem hallgatnak meg, hülyének néznek, rengeteg dolgot elvárnak, amiről fogalmam sincs, vagy nem érteném meg, elvárják, hogy ne legyek autista annak ellenére, hogy diagnosztizálva vagyok, és nem kezdeményeznek felém komoly, tartós, barátkozási szándékot.