Hátatfordítanak nekem a barátaim. Mit rontok el?

Köszi, hogy segíteni akarsz. Ezért megírom, depróbálom röviden:

1. gyerekkori legjobb pajtás (fiú, én lány vagyok): "Inkább hagyjuk egymást békén, csak bántanánk egymást" (ezt máig nem értem, nem voltunk egy pár soha, mellesleg egyik pillanatról a másikra írta)

2. kamaszkori lány barátnő: barátáságfüzetünk volt, nem voltak titkaink egymás előtt. Szem elől tévesztettük egymást, később FB-on visszajelölt de hiába próbáltam 1x 2x írni cseten, nem válaszol

3. iskolatársak, képzési társak, munkatársak: szem elől tévesztettük egymást, a közeg tartott egyben (sokat nevettünk együtt, de csak a nyomorunkat próbáltuk csökkenteni)

4. pasik, akik "barátként" ismerkedtek velem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz kapcsolat, már nem akarnak barátkozni se (megjegyzem, többnyire mind ÉVEKIG barátkozott... kicsit udvarolgatva, de nem nyíltan... emiatt én tényleg azt hittem, hogy barátok vagyunk (soha nem dugtunk)

5. felnőttkori barátnők: nem tudunk egymásnak érdemeben segíteni, ha baj van (én se nekik, nemcsak ők nekem). szeretek velük találkozni azért, de mindenki a magáét éli

Nekem is vannak hibáim, jellembeli fogyatékosságaim, meg a barátaimnak is, de úgy érzem, hogy nem ragaszkodunk egymáshoz, nem bocsátunk meg, nem segítjük egymást jobbá válni....

és ha gyengébb vagyok és szükségem lenne támogatásra, csak a "hátakat" látom

(és tőlem se kér segítséget senki)