Ha ez így folytatódik, akkor be fogok csavarodni, igaz? :D

Ez az érzés... Nyomasztó. Őszintén szólva félek, nincs már bennem annyi, hogy lépjek bármit is. Csak telnek a napok, hetek, évek... A legjobb talán inkább nem is szembesülni azzal, hogy nem jó irányba halad az életem. Tudom mi a baj, azt is hogy mik a lehetséges kiutak. De próbáltam már mindet, újból és újból kudarcot vallottam. Talán csak egyet nem próbáltam, hogy lézárom ezt az egészet, és mivel úgysem vagyok ide való, lelépek... az életből.

Nagyon rosszul esik, hogy nem történik semmi, ami egy kicsit végre feldobna. Nincs kedvem semmihez egyszerűen, csak időhúzás az egész. Mintha csak azt várnám, hogy mikor lesz vége, aztán néha észbekapok és mindig megpróbálok újból kimászni, odáig eljutok hogy mik a lehetséges kiutak, aztán rájövök, hogy miért nem foglalkoztam vele egészen idáig.

Hogy mi nyomaszt? Minden nap egyedül... Már nem is tudom hány éve beszéltem valakivel utoljára úgy, hogy azt tényleg egy normális beszélgetésnek lehessen nevezni. Olyan rosszul esik, hogy senkit nem érdeklek, aztán letudom egy annyival, hogy rendben van ez így, miért kéne érdekeljek bárkit. Persze megtehetném, hogy neten ismerkedem, de ha eddig minden alkalommal ugyanaz lett a vége, most miért lenne másképp? Élőben is próbálkoztam, persze nem jártam sikerrel. Szociális fobiám van, zavarban vagyok ha emberek vannak körülöttem. Ennek ellenére mégis megpróbáltam, odamentem valakihez aki szimpatikusnak tűnt és viszonylag sokat látjuk egymást a suliban, de... Hát mondhatjuk úgy is, hogy lekoptatott. Nem mondott semmi olyat, ami erre utal, inkább csak tettekkel igazolta. Igazából nem értem miért gondoltam úgy, hogy ez jó ötlet. Mindig ugyan itt kötök ki. Márk, ne akarj magadnak még több visszautasítást, csalódást, nem kell ezt erőltetni. Közben belül marcangol ez az egész. Annyira vágyom egy társra... Hiába próbálom kiűzni a gondolatot a fejemből, meghazuttolom önmagam, hogy ez nem igaz... De..., de igaz.