Titeket nem tölt el aggodalommal és depresszióval a tudat, hogy meghaltok, ergo megszűntök létezni?

De igen.

...és egyre jobban, ahogyan öregszem.

:(

Az emberek nagy része ezt fel sem tudja fogni.

A fiatalok meg azt hiszik, hogy ez csak valami "öregkori sajátosság" és őket ez nem érinti, meg amúgy is messze van még és úgyis csak másokkal történik ilyesmi.

Nem. Az élet sz*r, én kifejezetten örülök neki, hogy egyszer vége lesz. Az lenne az igazán borzasztó, ha ez a rémálom örökké tartana és nem lehetne belőle kiszállni soha!

A halállal kapcsolatban egy dolog idegesít: hogy amíg él az ember, addig állandóan szekálják, hogy így éljen, úgy éljen, aztán a végén az egésznek semmi értelme. A suliban például állandóan stresszelik a gyerekeket, hogy jól teljesítsenek. A felnőtteket a munkahelyen készítik ki. A magánéletben szintén nincs nyugta az embernek, mert a rokonok, ismerősök, b*sztatják napi szinten az embert. Ezt a kevés kis időt, amit itt töltünk a Földön, tölthetnénk nyugiban, szeretetben is; de a többi ember garantáltan tesz róla, hogy egy percét se élvezd az életnek... Szóval elég idegesítő, hogy ennyi stressz meg szenvedés vég az, hogy aztán nincsen semmi, csak megszűnsz létezni.

Őszintén szólva, engem inkább a létezésem tölt el depresszióval, a halál maga lenne a Megváltás számomra. Ahogy valaki előttem is írta, az életnek úgy kábé semmi értelme nincs, megszületünk és onnantól kezdve egy perc nyugtunk sincs, mert anyámék töketes gyerekének kell lennem, tökéletesen kell tanulnom és természetesen olyan hivatást kell választanom, ami jól jövedelmező és nagy presztizsű, különben minek is jöttem egyáltalán a világra. Közben meg vagy az a gond, ha nincsenek barátaim és nem járok el sehova, vagy az, hogy vannak, ezáltal pedig megyek velük ide-oda; ráadásul MINDEN "családi összejövetelen" a külsőmmel szekálnak, nemhogy azt mondanák, " de örülök annak, hogy egy éve most látlak először", hanem rögtön a súlyomra, hajamra, arcomra meg egyebekre kell megjegyzést tenniük, aztán az idióta tanulmányamiról kérdezgetnek. S bár még nagyon nincs itt az ideje, ha szóba kerül a gyerekvállalás, ha kérdeznek, mindig őszintén megmondom, hogy nem akarok egy nyáladzó, hányós bőgőmasinát otthonra, mindig úgy ki vannak akadva, hogy miért, aztán meg azzal jönnek, hogy majd biztos meggondolom magam, egyszer rámtalál az igaz szerelem (haha, jó vicc, de ha sikerülne is, valószínűleg velem egynemű lenne a párom). Ezrn felül, bár sokan mondják, hogy mennyire várják, hogy felnőtté váljanak, számomra semmi izgalmas nincs benne (lehet azért, mert drága szüleim nem sokáig hagytak gyereknem lenni...), csak egy újabb nyűg szakad a nyakamba, mégpedig saját magam. Ugyanúgy nem leszek szabad, mint most, hiszen ha nem az út szélén akarok tengődni, bizony jó sokat kell dolgoznom azért az életszínvonalért, ami kényelmes számomra (be tudom fizetni a számláimat, egy-egy váratlan kiadás nem vág a földhöz, normális minőségű ruhákat, cipőket hordhatok [nem guccsizarára meg egyéb marhaságokra gondoltam], eljárhatok alkalomadtán szórakozni [mozi, színház, igényes pubok, koncertek, kirándulások, túrázások], amenyire időm engedi, élhetek a hobbijaimnak [zongorázás, nyelvtanulás, olvasás], ezen felül viszonylag szép lakásban, normális emberek között élhetek, minőségi ételt fogyaszthatok, valamint eljárhatok sportolni, valamint félre tudok tenni pénzt, nyaralni pedig nem csak a következő utcában lévő Járda-szigetekre tudok menni). De ha belegondolok, minden bizonnyal vajmi kevés időm lenne magamra napi 12 óra munka mellett, s hiába vetne fel a pénz, nem hiszem, hogy ki tudnám használni az általa nyújtott lehetőségeket. Ha viszont nem dolgozom eleget, lőttek a kényelmes kis életemnek. Mindenhogyan rosszul jövök majd ki ebből a végén. Nyugdíjas koromban (már ha lesz még addigra nyugdíjazás, és nem az építkezésről viszik tucatjával a nyolcvanéves öregeket a hullaházba, mert végelgyengülésben elhunytak) pedig ott fogok maradni egyedül, két macskával, ha sokat dolgoztam, akkor egy halom pénzzel, ha meg, akkor meg egy rakat adóssággal. Közben meg egész életemben hallgathatom a sopánkodását drága rokonaimnak, hogy "hát édes gyermekem, munka mellett szakíthatnál ránk is egy kevés időt, egy éve láttalak utoljára, akkor is csak tíz percre futottunk össze az utcán", vagy éppen ennek ellenkezőjét, valamint tutibiztos vagyok abban is, hogy csesztetni fognak ezzel a gyerektémával is, meg a párkapcsolataim milyensége is meg fog botránkoztatni egyeseket, de úgy, hogy lehet, egy rokonom sem marad, aki beszélne velem. :D Aztán meg megdöglök valahol, és senkinek sem fogok hiányozni, mivel emlékezni sem fognak rám. Még az is előfordulhat, hogy csak évek múlva találják meg az elrothadt hullámat valahol.

Felesleges azért ennyit szenvednem az életben, hogy egyszer csak azon kapjam magam, hogy lehúzták a rolót, miközben az életemnek semmi értelme sem volt. Az egész élet úgy szar, ahogy van, és olyan értelmetlen, hogy szinte képtelenség felfognom, hogy minek jöttem egyáltalán a világra.

De. És szerintem ha tényleg felfognák az emberek, mindenkire rájönne legalább egy pánikroham. De a nemlétezést nem lehet elképzelni.

És ezért vannak olyan mesék, hogy élet a halál után.