Az élet szenvedés - a halál pedig a megmenekülés?

Persze hogy .indenért tenni kell, de ez miért egyenlő a szenvedéssel?

Példa van két számítógépes játék.

Az egyikben csak menni kell előre és egy gomb megnyomásával mindent el lehet intézni.

A násik játékban vért izzadva kell minden egyes percben a túlélésért küzdeni, minden fejlesztéslrt küzdeni kell, minden perce küzdelem....

Vajon melyik játék lessz a sikeresebb?

Hát persze hogy a második.

Az élet nem szolgálhat ki ingyen, mert akkor hová lenne a felelősségünk, és az önnálóságunk?

Nem hurráoptimista lesz a válaszom, nem a tökéletes ember válasza, hanem hús-vér, "gyarló" emberi. Valószínűsítem a 0%-ot.

Szóval, Kérdező, vannak emberek, akikre igaz az, amit írtál a kérdésben.

Változatos körülmények közé, időszakban, családi háttérbe, mentális és egészségi állapottal jövünk a világra. Van, akinek az egész élet egy szenvedés lesz (akár még a fejlett országokban is); vannak, akiknek 10-20 év lesz szenvedés az életükben és vannak, akiknek tök szép az életük.

Nem, most nem a hozzáállásról beszélek. Utálok hozzáállásról beszélni, én általában a száraz tényeket veszem figyelembe, és azok alapján "döntök"; általában a kedvem is ezek alapján alakul.

Egyébként az én környezetemben nagyjából mindenkinek erőn felül nehéz.

Én első körben azt szoktam nézni, hogy:

- kiegyensúlyozott, tehát normális, boldognak mondható párkapcsolat,

- szerethető, de legalább elviselhető munka MINDKÉT FÉLNEK, olyan anyagi helyzet, hogy szükséget ne szenvedjenek,

- elviselhető egészségi állapot, tehát olyan krónikus betegségek, amelyek még azért jól kezelhetőek, ha vannak is mindennapos tünetek, elviselhetőek.

Nekem az első pont nincs meg (27 évesen nincs is kapcsolatom), a második abszolút nincs meg, a harmadik... hááát, mára már olykor nagyon zavaróak az idült betegségeim tünetei. De tény, hogy a mindennapi életben nem akadályoznak, csak zavarnak.

Ugyanakkor nem ismerek olyat, akinél mind a három pipa lenne!!!!

A küzdelem igenis sokszor kellemetlen, vagy egyenesen nagyon rossz és nem biztos, hogy egyáltalán bármilyen eredménye lesz, vagy ha lesz, akkor tényleg megéri. :/

Én a tanulással vagyok így.

Választottam egy szakot az egyetemen, utána azt kiegészítettem tanfolyamokkal, mert úgy tűnt, hogy akkor el tudok majd helyezkedni. (Profession alapján is úgy tűnt és volt csoporttársak közül sokan révbe értek ezekkel) Aztán nem is szerettem ezeket és nem is sikerült elhelyezkedni velük, a lelkesedés és az aktív angol hiánya miatt.

Aztán találtam egy totálisan más területet, elvégeztem egy tanfolyamot, most ismét egyetemen vagyok, mert a tanfolyammal nem érzem biztosnak a szakmában maradást.

Közel se biztos, hogy szakmában tudok maradni, közel se biztos, hogy szeretni fogom vagy bármiért is megéri. Ismerőseim közül, akik ebben dolgoznak, a legtöbben nem szeretik.

Egy balek vagyok, aki 7 éves kora óta FOLYAMATOSAN tanul, már ott tartunk, hogy titkolom, ahol tudom, mert lenéznek miatta (tényleg lenéznek amúgy).

Eddigi életem során egy rövid párkapcsolatom volt és közel semennyi élményem sem!!! Lényegében nem lenne mit mesélni.

Hihetetlenül kimerült vagyok, sokszor hosszan villamosozom, de nemhogy nem tanulok rajta, hanem sokszor nem is netezek, annyira kimerült vagyok, hogy az kimondhatatlan.

Ahogy körülnézek, sok huszonéves van, akik testileg-lelkileg egészségesek, erősek és jól szervezik az életüket. Én őket azért irigylem.

Bár ott is vannak vagy lesznek problémák, a fenti 3-as kritériumot tényleg SEHOL se látom teljsülni.