Volt már olyan, hogy azt kìvántad, hogy az emberek egyék meg, amit főztek?

A legfrissebb példa az én életemből.

Az egyik lánybarátom másfél éve megismerkedett egy nála 3 évvel fiatalabb sráccal. Összejöttek, nagy volt a boldogság, mindent elöntött a rózsaszín köd, pláne mikor a srác néhány hónap után megkérte a kezét.

Természetesen igent mondott, volt nagy meghatódottság, sírás-rívás és örömmámor a részéről, miközben néhány barátja (köztük én is) finoman próbáltuk sugallni neki, hogy talán ez még egy kicsit korai, nem biztos, hogy jó ötlet fejest ugrani ilyenbe valakivel, akit még mindig alig ismer.

De nem-nem, higgyük el, mi ezt nem értjük, ez egy különleges kapcsolat, ő tudja mit csinál!

Hát jó...

Ahogy megtörtént az eljegyzés, nem sokkal később az összeköltözést is elkezdték intézni. Ami megtakarított pénzük volt, azt összedobták és közösen vettek egy kis házat a városban.

Ekkor már erélyesebben mondogattuk neki, hogy ennek nem lesz jó vége, vegyen vissza a tempóból. De aztán még le is lettünk szólva, hogy nem az ő hibája, hogy mi gyávák vagyunk az ilyen döntésekhez, ő igenis mer nagyot álmodni, úgyhogy ne okoskodjunk!

Jólvan, csináljad hülyegyerek...

Nem nehéz kitalálni, hogy végül mi lett a vége.

Hónapok óta újítgatták már fel a házat, beleöltek egy rakás pénzt és a bebútorozás is félig már megtörtént, amikor a srác részéről egyszercsak elmúlt a kezdeti nagy láng. Egyre közömbösebb, elutasítóbb lett a lánnyal, megszaporodtak a veszekedések, és egyik nap bedobta a bombát: már nem akarja folytatni.

Jelenleg is tartanak a bírósági ügyeik, hogy a lány visszakapja a házba ölt pénz rá eső részét. Úgy egyeztek meg, hogy a csávó végül ott marad, mert neki nagyob szüksége van rá.

És hát akkor éreztem igazán a kérdésben szereplő érzést, mikor ezek után ültünk egyik este a kocsmában a lánnyal, és sírva panaszkodott, hogy neki ez mennyire fáj és mennyire nehéz, és milyen igazságalan az élet.

Én meg kvázi csak hümmögtem végig, mert az egyetlen dolog ami egész végig kikívánkozott volna belőlem, hogy ha ilyen elb***ott, önfejű idióta vagy aki huszonéves létére úgy viselkedik mint egy hormontúltengéses kis tini és hirtelen felindulásból fejest ugrik ilyenekbe, akkor ne csodálkozz a sorsodon.

Csak sajnos sokkal jobb szívem van ennél...

5.: annak nem biztos, hogy a korai összeköltözés volt az oka. 7 év után is láttam már párokat szétmenni fél éve együttélés után. Egy kapcsolat igazi próbája az együttélés, mikor már nem csak a szépet és jót látod a másikból. Csak hogy ellenpéldát is hozzak: neten ismertem meg páromat, kb. folyamat beszélgettünk 1500 km távolságból. Találkoztunk kétszer 3-4 napra, 5 hónappal később hozzá költöztem, és azóta is együtt vagyunk (fizikailag bő két éve, virtuálisat is beleszámítva lassacskán 3). Egyszerűen gyüttéléskor derül csak ki, mennyire kompetens egymással a két ember.

A kérdésre válaszolva, én is sokszor gondolom ezt. Sajnos vannak olyan rosszmájú gondolataim is, hogy eddig a környékünket elkerülte a vírus, de ellátogathatna erre is, és akkor a buszon a sok idióta, aki leszarja a maszkot, mert vagy egyáltalán nincs rajta, vagy az orra kinn van, vagy a nyakára van letolva, ráadásul olyan textilmaszkok, hogy át lehet rajtuk látni; nos, ez a sok idióta, ha elkapná a vírust, végre megtanulná, hogy ha azt mondják, hogy a védőeszköz használata kötelező, akkor ne szarjanak rá magasról, ezzel másokat is veszélyeztetve. Mintha poénból a lábadat dugdosnád egy piranhákkal teli tóba, jó eséllyel egyszer pórul jársz.