Szoktatok adni a hajléktalanoknak?

Még gyerek voltam, amikor Anyám a kezembe nyomott némi aprót, hogy adjam oda egy vaknak látszó öregembernek. Mikor bedobtam a kalapjába a pénzt, elmormogta az orra alatt, hogy "csak ennyi"? - ez úgy belém égett, hogy egy életre elvette a kedvem az ilyesmitől.

Egyszer meg egy parkolóban akart ránk szállni valaki, jobb téli kabátja volt, mint Anyámnak.

Egy időben az utcai zenészeknek adtam, mondván, legalább csinál valamit, ami ráadásul sokszor szórakoztató is, de már régóta nem.

Régebben ha bolt mellett kéregettek, vagy csak feküdt a padon egy hajléktalan, kaját szoktam nekik venni, pár zsemle, pár szelet felvágott, esetleg egy paprika még. Mostanában elmaradt, nem járok nagyobb városokban, nálunk falun meg nincs.

Azoknak nem szoktam adni, akik rátukmálják magukat az emberre, éttermekben rádszállnak, hogy vegyél tőlük virágot stb. Na ettől rosszul vagyok.

Régebben adtam. Egyszer jó kedvem volt és az utolsó kétszázasomat adtam oda diákként egy hajléktalannak. Annyit tudott kinyögni, hogy “Nincs még nyócvanad’?”... Mint kiderült, a helyi kocsmában annyi volt a legolcsóbb feles, mini fütyülős, vagy mit ivott... Azóta nem adok egyiknek egy fityinget sem. És olyan sokan majdhogy nem elkezdenek üldözni, hogy adjak nekik aprót, meg a mézes-mázos szöveg után elátkoznak, meg anyáznak, ha mondom nekik, hogy nincsen, bocsi... Nincs energiám és kedvem sem olyan emberen segíteni, aki elvágná a torkom egy ötven forintosért, vagy még méltatlankodik, ha adok neki. Bár édesanyámat is átkozták már el, mert egy zsemlét akart adni valakinek, hogy ne pusztuljon éhen...

Részemről az adakozás alapítványok irányába történik, ahol tényleg olyan emberek kapnak segítséget, akik ki akarnak jönni a bajból és nem részegen hányva valami kuka mellett átkozzák a világot, hogy miért vannak ott, ahol. Tudom, hogy nem az én dolgom, ha adok neki pénzt, hogy mire költi, mert az onnantól az övé, de aki piára b*szná el az utolsó filléreimet, azt segítse ki a hóhér, mert nekem nincsen keretem erre.

Nem szokásom senkinek adni, de ritka kivételek azért akadnak. Egy időben az Árpád hídnál állt egy vak ember. Mindig csak elszaladtam mellette, de egyszer találtam két százast a lépcső aljában, felszedtem és bedobtam a tálkájába, váltottam vele pár szót, annyira beleégett a fejembe ahogy majdnemhogy könnyes szemekkel mondta, hogy elejtette őket és nem találta sehol... :( Aranyos volt, alázatos. Onnantól mindig adtam neki pénzt, ha arra jártam. Aztán pár hétre rá eltűnt. Remélem azért, mert már nem szorult rá többet.

Adtam már kis roma srácnak is, na nem azért, mert rászorultam volna a virágcsokraira, hanem mert pont láttam, ahogy egy pasas agresszíven elküldte a fenébe. Kiült egy pillanatra az arcára az igazi őszinte fájdalom, persze eltüntette rögtön, de én láttam. Szóval hirtelen felindulásból kikaptam a kétezrest a zsebemből és odaadtam neki, hogy vegyen magának valami szépet. Annyira boldog volt. Nem akartam elfogadni a virágokat, de mindent a kezembe nyomta és elkezdett szabadkozni hogy meghálálja valahogy, egy tündér volt, tényleg. Nem tudom mi lett vele, mert nem láttam többet. Csak azt tudom, hogy valószínűleg nehéz dolga van. Megszakad érte a szívem. Pedig nem vagyok egy empatikus alkat.

Én szinte soha se, kivéve annak aki teljesen őszinte velem. Ha egy csöves odajön és "bocsánatneharagudj nagyonszarazéletem soseleszjobb aggypénsztpilyára" én fogok neki adni.

Ezért sokan elítélnek, de én szeretném az őszinteséget a saját fura módomon népszerűsíteni. Ha valakinek buszjegyre vagy vonatjegyre, a fogyatékos gyerekére/anyjára kell, nem hiszek neki. Sajnos az ilyenek 90%-a átb*szás, és nem kockáztatom meg hogy a 10%-ot kifogjam.