A gyerekkori sérelmeket, traumákat el lehet felejteni? Az ember el tudja temetni magában ezeket a dolgokat?

Nem.

Aki azt allitja igen, annak vagy nem volt rendes traumaja vagy maganak is hazudik.

Az egesz pszichologia meg terapia arra epul, hogy ezeket a serelmeket feldolgozzuk, megertsuk, majd soporjuk be a szonyeg ala, tegyunk ugy mintha nem lennenek es fessuk at oket valamilyen mas kepre, amik mar kellemesebbek.

De eltunni sosem fognak teljesen.

Ez sokszor sikerul, ezt kutatasok is bizonyitjak (ilyen a CBT is).

Meg parszor nem.

"Mi is valójában az elengedés?

Speciel ettől a szótól lilát látok😂 Főleg, amikor már olyan kontextusba kerül beszélgetésekben, mint egy kötőszó, amikor nem tudunk semmi épkézláb tanácsot mondani a másiknak, lerendezzük egy “engedd el!”-lel. Ha emberre értik, akkor az jut eszembe, hogy miért eddig rabságban volt mellettünk, mi ő, tàn egy kikötözött kecske?😀 Amikor érzelmekre vonatkoztatják, akkor is hasonlóképpen nem értem... Ettől a felszólítástól nyilván meg fog szűnni minden bánat, harag, zavaró gondolat és érzelem csettintésre. Persze azt már nem teszik hozzá, hogy amúgy, hogy kell ezt csinálni?

Szóval pár szó mellett azt hiszem kiiktatnám ezt is a köztudatból.

Mennyivel szebben cseng a megengedés...

Ahogy megengedem magamnak azt az utat, ahol megértem miért vannak bennem ezek az érzelmek, fájdalmak és lehetőséget adok, hogy a kapcsolódó okokat a megfelelő helyre csomagoljam, egy őket megillető polcra, hiszen ezek vezettek engem eddig. Volt létjogosultságuk, hiszen figyelmeztetni akartak, hogy nem működöm . Abban a pillanatban, ahogy rálátok, hogy a szívem mélyén kire is voltam dühös, kinek a fájdalmát, sorsát, szorongását cipeltem, amit kiprojektáltam emberekre, helyzetekre, magamra, na akkor fog áttranszformálódni. Addig meg csinálhatok mindenféle csodameditációt, amibe vizualizálom, hogy beteszem ezeket az érzéseket egy lufiba hadd szálljanak a végtelenbe és tovább, mert ettől biza nem fognak megszűnni.

Vagy személy, párkapcsolat, szülő esetében mégis mi az, hogy engedd el?? Itt is helyesebben hangzana az előbbi állításom magamra vonatkozóan. Megengedem magamnak, hogy megértsem, miért kaptam az illetőt az életembe, vagy a szülők frontján miért alakult így a kapcsolatunk? Valójában nem nekünk kéne kegyet gyakorolni egy másik emberen, hogy “elmehetsz”, ha nem olyan a kapcsolat, amilyennek mi szeretnénk, vagy a másik nem tudja teljesíteni az igényeinket, amit valójában lehet, hogy nem

Is tőle várnánk. Hanem magunkban megérteni, hogy mire akar rámutatni bennem a bántó viselkedése, vagy ki nincs elfogadva a lelkemben, amiért minduntalan bizonyítania kell, hogy szeret, de nekem semmi semmi sem elég? Amint ezeket megértem teljesen más reflektorba kerülnek ezek az emberek, és amint sikerül tudatosítanom és feloldanom, a következő már nem ilyen lesz. Az emlékét és a tanítást pedig szintén fel lehet tenni a megfelelő polcra szépen elrendezve, a fizikai valóban pedig el lehet búcsúzni attól az embertől. De valójában én magam döntök amellett, hogy elmegyek, nem őt engedem el. Hanem megengedem magamnak, hogy olyan társam, barátom legyen akivel már alakulhat minden jobban és lehet másképp. A másik pedig innentől szintén kap egy lehetőséget valami másra, de ez nem a mi kegyünkből kell, hogy történjen. Ő már azt kezd a helyzettel és a szabad akaratával, amit akar, nem a mi dolgunk. Hiszen amúgy ez társas játék, mi ugyanúgy nyomogatunk nála gombokat és általunk integetnek benne is az őt ért traumák, megértenivalók. Kérdés, hogy ő szeretné-e látni, vagy megoldani.

Szüleinket sem “engedjük el”, azért, mert bántalmaztak, nem értettek meg, elhagytak, nem dícsértek, nem tudták kimutatni az érzéseiket, vagy sorolhatnám végeláthatatlanul azokat a fájdalmakat, traumákat, amiket okozódtak általuk a lelkünkbe. És ezzel senkit nem akarok felmenteni, nem! Sőt a bántalmazó, mérgező szülőktől valóban jobb fizikailag távol maradni. De amire sarkall ezzel kapcsolatban az engedd el, az nem éppen szül jót a saját életünk fényében. Hisz tulajdonképpen ezzel az elengedéssel a saját magunk életetét engedjük el és letépve a gyökereket kódorgunk a vakvilágba. Csak gondoljunk bele! Régen a száműzetés volt az egyik legsúlyosabb büntetés, ami lassú, esetenként hosszú magányos, szenvedéssel, bújkálással teli út volt a halálig. Energetikailag ugyanezt tesszük azzal, ha így próbálunk meg szüleinket megtagadva létezni. Mert az bizony csak egy létezési forma. Akármilyenek is, akárhogy is voltak képesek csinálni mindent odaadtak, amit kaptak.

Egyszerűen a mintáikból fakadóan nem tudták másképp csinálni, persze nekünk nem kell hazamenni egy pofonért, lelki bántalmazásért, ha a szülők így működnek, de bennünk meg kell születni egy megengedésnek, hogy akárhogy is történt megkaptuk a lehetőséget az élet hatalmas játszótererére és onnantól rajtam múlik minden. Választhatom, hogy sebeimmel takarózva bosszút állok a világon és exkuzálom magam egy szegény én működésből, vagy eldöntöm, hogy végigjárom azt az utat, ahol mindennek ellenére képes vagyok lebontani magamról a fájdalmam rétegeit, és meghagyni a gyökereimet, majd azokkal együtt szárnyalok és enyém a világ. Mert az élet a lehetőségek tárháza és a határ a csillagos ég, minden az én döntésemen múlik, nem a szüleim múltbéli hibáin."

Forrás: Pillangoeffektus Központ Budapest - Valentina

2

Ez mi a szar?

Masreszt ki beszelt "elengedesrol"?

Ha szánsz időt gondolkodásra, a történtek egyszerűen csak megtörtént dolgok lesznek idővel. Persze a magad tempójában. Nem kell sehova eltenni őket. Ott voltak, ott is lesznek. A különbség abban lesz, hogy reaktív vagy rájuk, vagy már simán csak tudatos. Persze a kettő közt elég komoly megfejtések születnek, ezért is jó a magad tempójában menni. Valószínűleg egy jó terapeuta nagy segítség tud lenni, de ahogy léteznek nyomorból feltört, nyolcosztályos milliárdosok, úgy megesik néha az is, hogy a hajadnál fogva megoldod magadnak. Aztán vagy igaz volt, vagy nem... :)

A legegyszerűbb egyébként ott kezdeni, hogy végigjárod becsülettel a gondolatkört: mennyit számít ma a gyakorlatban az, ami már egy évtizede is kb a feledés homályába veszett. Már egyetlen sejted se ugyanaz, még az a régi kis utca se emlékeztet ma a régi önmagára... Érted, mire gondolok. És még a tegnapi iksz tragédiára is minimum aludtál azóta egyet, még ha nem is nagyot, vágod.

Én kiszoktam írni magamból, elvégre azért kommentelek itt.

Biztos, hogy a trauma hat a személyiségfejlődésre maradandóan, de az a nem mindegy, hogy szorongást érzünk-e a régmúlt sérelmeink miatt.

Nekem segített, hogy kiírtam magamból a szorongásaim tárgyait, ezt meg tudtam oldani pszichológus nélkül is