Miért van ilyen sok huszonéves aki feladja az életét?

Mert akármennyi látható változáshoz rengeteg munkára, kitartásra, szerencsére és hosszú évekre van szükség, pláne ebben az országban. És akkor még nem önállósodásról, saját házról/lakásról beszélünk ugyebár, hanem a kezdetekről.

Amúgy is egy rettentő túlértékelt dolog a siker, legalábbis úgy, ahogy a legtöbb ember elsőre gondol rá, a legtöbb kutatás szerint a pénzügyi helyzet/szociális státusz és a boldogság között nincs egyenes összefüggés. Nyilván nem a hajléktalanokra gondolok, de egy elviselhető szint felett nincs érezhető különbség ilyen tekintetben.

Egyébként sok szempontból minden korábbinál nyomasztóbb és depresszívebb világban élünk, ahol a társas emberek között is sokan magányosak, így nem meglepő, ha sokan feladják, vagy meg sem próbálják. El lehet vonulni és el lehet menekülni pl. a virtuális világba úgy, hogy szinte fel sem tűnik a "valódi" dolgok hiánya. Persze, hogy lehetne jobb is, de rosszabbat is el lehet képzelni bőven.

Lehetne még sorolni sokáig az okait ennek, és ezzel nem azt mondom, hogy ez legyen a példa, még azt sem, hogy ez hosszútávon egy elfogadható életmód, de nekem nem meglepő és meg tudok érteni minden ilyen embert.

Hát valóban nincs semmi jövőképem. A kérdés talán rólam is szól, bár idővel én nem csak a virtuális játékokba - hanem a drogokba menekültem.

Az a helyzet hogy nehéz ez az élet. El sem tudom képzelni hogy tud valaki házat, vagy kocsit venni. Én még önállóan megélni sem tudok.

Azt sem hiszem hogy bárhova/bárkinek én elég volnák, mert mindt ember hiányzik belőlem valami. Ahogy 1-es írja talán küzdeni akarás. Miért szenvednék én itt évekig valamiért, amiről nem is tudom hogy milyen - és semmi garancia a sikerre.

Túl nehéz ez az élet. Inkább elbújok a világ elől, menekülök, és elkerülök minden felelősséget amit csak tudok. Aztán reménykedem benne hogy vége lesz egyszer. Már talán nem is kell sok ezzel az életmóddal, és hogy középkorú vagyok.

Nem én alkottam meg ezeket a szabályokat itt az életben. Nekem egyszerűen ez túl magas léc volt...

Sajnos magamra ismertem a kérdésben. Depi, magány, nulla társasági élet pipa, sőt igazából nekem az egyetemen kívül nincs is életem (idén voltam gólya). Életcéljaim még akadnak, de sajnos ebben az országban ezek nem tudom mennyire reálisak..

Nagyon lehangol, hogy halálra gürizhetem magam, a pénz, amit érte kapok pedig épphogy fedezi a létszükségletet. És itt most mindennapi dolgokra gondolok, nem x hetes világ másik végén való nyaralása. A kevés fizu, sok munka pároshoz még az is hozzájön, hogy a túlórát sem mindig fizetik ki.. ezekután pedig még inkább elmegy az ember kedve mindentől.

Ebben az országban nem túlzottan fényes jövő vár ránk. Akkora károk vannak, hogy a kormányváltás lenne az egyedüli mentőöv, de az sem azonnali lesz, hanem ott is még jó pár évet kellene várni, hogy kievickélni kezdjünk a sz@rból.

Engem az korlátoz, hogy csak a romlást és igazságtalanságot látom az országban (...), valamint, hogy elég sokat sikerült csalódnom az emberekben, hozzám közelállókban is. Különböző okok miatt maradt vagy 4 tényleges barátom, de egyikük sem az a fajta sajnos, hogy sok programot tudjunk szervezni, egyedül meg nekem nem az igazi.

Amire vágyok, és ami nagyon hiányzik az életemből az igazából egy fix baráti társaság, és egy biztos párkapcsolat. Lehet, hogy ez most sablonosan hat majd, de szerintem ezzel végre kicsit tudnék úgy ténylegesen élni..

Ha nem is gyökeresen, de egy kicsit szerintem mindenképpen változtatna az életemen, jobb irányba. A fentebb kifejtett panaszosabb részben írtak bár megmaradnának, de legalább valakivel megoszthatnám, és ideig-óráig elfelejthetném, vagy épp együtt "küzdhetnénk" meg velük.

Nem sajnáltatni akarom magam, de ha egyszer valaki belesüpped ebbe az állapotba.. onnantól már nagyon nehéz onnan a kiút.

Mert rájöttem, hogy bármit teszek sosem fogom elérni azt amit szeretnék. Nagyon sok mindenbe belevágtam már, de mindennek csalódás lett a vége, ez pedig előbb utóbb felemészti az embert.

Kezdjük azzal hogy hiába tanultam jól középiskolában és egyetemen is, ha nem tudod eladni magad, nincsenek jó kapcsolataid és nincs szerencséd sem, nem fogsz jutni semmire az életben. Én eleve egy visszahúzódóbb, introvertált típus vagyok, alig vannak barátaim és a szüleim, rokonaim sem tehetősek, befolyásosak, nem tudtak segíteni munkakeresés során. Szóval az egyetem után 2 évig pár hónapos alkalmi munkákból tengődtem illetve egy évig munkanélküli voltam. Ez az időszak rettentően rányomta a bélyegét a világnézetemre. Jó adag szerencsével sikerült egy jobb állást szereznem, de a fizetésem továbbra sem elég ahhoz, hogy a következő 10 évben lakásvásárlásról álmodozzak, sőt nem tudnék bérelni egyedül egy lakást sem. Erre rátesz egy lapáttal hogy autóm sincs, hogyan is lenne ha 26 éves koromig nem tudtam egy teljes évet sem dolgozni. Mivel még a szüleimmel élek és gyalog / busszal járok mindenhova (miközben látom hogy a korombeliek már BMW/Audival villognak meg egyedül vagy barátnővel élnek) az önbecsülésem egy nagy nulla. És nem is látom hogyan fog ez a helyzet változni, ennek az állásnak is örülhetek a múltamat tekintve, de hogy ebből a fizetésbők se lakást se kocsit nem fogok venni az is biztos.

A másik dolog hogy szarul is nézek ki, szóval az élet egyéb területein ért sikertelenségekért a nőknél aratott sikerrel sem tudok kompenzálni. Ezen is próbáltam változtatni, jártam edzeni rendszeresen 2 évig, mióta van ez a járvány itthon edzek, de alig látszik bármi fejlődés, nyilván " nagyobb" lettem de semmi forma. Kipróbáltam divatosabb frizurát és öltözködést, de amikor ezek után a legnagyobb bók az hogy átlagosnak neveznek, eléggé el tudja venni az ember kedvét mindentől.

Szóval ha még 27 évesen is ott tartasz, hogy nem látod hogyan fogsz önállóan megélni és még egy barátnőd sem volt olyan ronda vagy, akkor azért felmerül a kérdés hogy miért küzdj az elérhetetlen célokért, inkább jól érzed magad aztán lesz ami lesz.