Mikor érezted magad nagyon egyedül?

Amikor meghalt az öcsém 23 éves koromban. Az emberek nem tudtak mit kezdeni velem, távolságtartóvá váltak. Éreztem rajtuk, hogy szeretnének segíteni, de nem mernek megszólítani. Volt néhány kivétel azért, aki megkérdezte, hogy vagyok, mi történt. Jól esett. De volt, aki valóban nagyon megbántott, bár jót akart, áthívott magához pár nappal a haláleset után egy társasjáték partira. Nem tudom, miért mentem el. Ott volt az egész család, még a szomszédok is, iszonyatos jókedv és én 3 órán át színészkedtem és bohóckodtam velük. De közben azt éreztem, hogy kitépik a szívemet. Én is inkább elkezdtem visszavonulni az emberek közül. Ha volt olyan közeg, ahol nem ismertek, ott jobban éreztem magam, mélyen titkoltam, hogy valaha volt egy testvérem. A durva az volt, hogy épp akkor kezdtem el egy tanfolyamot és pár nappal az öcsém halála után a padtársam megkérdezte, van-e testvérem. Úgy éreztem magam, mintha belém vágtak volna egy kést. Azt mondtam, nincs. Pár év múlva egy tanfolyamon szintén megkérdezték, ott már rutinosan közöltem, hogy nincs. Azon a tanfolyamon, amit az öcsém halála előtt kezdtem el, a vizsgán odajött egy idősebb nő a szóbeli vizsga szünetében és elkezdett hangosan sápítozni, hogy mindenki hallja, hogy jaj drágám, milyen borzalmasan nézel ki, mennyire sápadt vagy, biztosan nincs valami bajod? Ez nem kedves érdeklődés volt. Egyrészt nagyon megalázó volt, hogy mindenki felkapta erre a fejét, másrészt nagyon szép voltam akkor, kiöltözve, egy srác ki is kezdett velem odafelé a buszon, szóval éreztem azon a fonnyadó nőn a sárga irigységet. Kedvem lett volna azt válaszolni neki, hogy nem, nem vagyok jól, eltemettem a testvéremet, úgy készültem fel közben erre a vizsgára, hogy minden nap azt mantráztam magamnak, amit még a vizsga előtt megfogadtam: nem adom fel. Nem adom fel! Bármi jöjjön, ezt nem adom fel.

Ez azért volt, mert hajlamos voltam az első kudarcnál, nehézségnél mindig mindent feladni. Mamám halálakor örököltem egy kisebb összeget, amiből fizettem ezt a tanfolyamot és az elején megfogadtam, a Mamám emlékére, hogy bármi jön, ezt a tanfolyamot nem adom fel.

Ez a fogadalom tart életben azóta is, 20 éve.

Azok az emberek segítettek, akik akármilyen módon is, de mellettem álltak és nem tartották a távolságot félelemből. Még egy munkahelyváltásban is segítettek, ami talán a legnagyobb segítség volt, mert a régi munkahelyem egy magányos irodában volt és nagyon sötét öngyilkossági gondolataim voltak egész nap. Aztán átkerültem egy nyüzsgő, vidám munkahelyre.

Utoljára hagytam, de a legtöbbet a kutyáim segítettek. Közülük is egy szőke mackó és két vörös spánielkeverék. Soha nem szorultam altatóra, nyugtatóra. Ha nem bírtam aludni, bebújtam hozzájuk a szivacsra. És nem érdekelt, hogy csupa kutyaszőr mindenem. Ezek a kutyák tanítottak meg újra sírni. A testvérem halála után nem tudtam sírni évekig. Se a temetésen, se utána. Ezek a kutyák hozták belém vissza az életet.