Honnan jött az a nézet, hogy az ember egyedül is legyen boldog? Ha az ember társaslény akkor, hogy várhatjuk el valakitől a self happinest? Nem túl magas elvárás ez, ha az ember társaslény?

Illetve az a baj, hogy kiforgatod a lényeget:

Az, hogy egyedül is boldog vagy, nem azt jelenti, hogy te onnantól nem lehetsz társas lény.

Azt jelenti, hogy neked társaságtól függetlenül jól kell érezned magad. És nem a másik társaságától kell függjön az egyéni boldogságod.

Ez egyike annak a sok demagóg baromságnak, amit tipikusan azok terjesztenek akiknek van:

-párja

-barátai

-családja.

Képmutató hülyeség, semmi több.

"Ezt azok hangoztatják, akiknek két kapcsolatuk között eltelik három hét, közben ott vannak a barátaik és a családjuk. Az a lényege, hogy együtt csodálják saját magukat."

Én olyantól hallottam, hogy először egyedül kell boldognak lenni, aki feltalálta magát egyedül, lelkileg stabil volt, nem szomorkodott, nem keseredett el, nem élte bele magát semmi negatív érzésbe, akkoriban a karácsonyt és Szilvesztert is egyedül töltötte, azóta már sok éve boldog házasságban él.

Szóval ezt azok hangoztatják, akik rájöttek, hogy ez az igazság: egyedül kell megtalálni a lelki békét, harmóniát, boldogságot, hogy ne az legyen: kétségbeesetten a párja, barátai kezébe akarja adni valaki "lelki jóllétét" a függésével, ragaszkodásával.

Akik egyedül is boldogok, ők tudnak olyan párkapcsolatot kialakítani, ahol mindkét fél egyenrangú, az egyik nem csimpaszkodik kétségbeesetten a másikba féltékenységgel, függőségekkel, aggodalmakkal, játszmákkal.

"Ez egyike annak a sok demagóg baromságnak"

Mi abban a demagóg, hogy legyél boldog? Ez pont, hogy a demagóg ellentéte...