Azzal, hogy mindent egy közös órához igazítunk és mindenre időpontot, határidőt adunk, azzal az emberekből és a társadalomból egy óraműre járó szerkezetet csinálunk?

Ha mindenki akkor és azt tenné, amit és amikor akar, a társadalomból hamar teljes anarchia lenne.

Minden együttéléshez - legyen az házasság, munkahely vagy állam -, bizonyos koncessziók elfogadása elkerülhetetlen.

Ettől nem leszünk sem gépek, sem rabszolgák.

Nem.

Az ember - mint a legtöbb lény ezen a bolygón - természetes okokból kifolyólag függ az időtől. Az óra csak egy segédeszköz, ami pontosabb időzítést tesz lehetővé, de ettől még nem teszi a társadalmat gépiessé.

Az időpontokra meg határidőkre pedig szükség van. Máskülönben hogy határoznák meg, hogy pl. meddig kell dolgozni? Hogy beszélsz meg egy találkozót valakivel? Az nem működne, ha véletlenszerűen, addig kéne dolgozni, ameddig a főnök azt nem mondja, hogy mehetsz haza. Meg egy találkozót sem lehet úgy összehozni, hogy ő odamegy a megbeszélt helyre, és vár rád 6 órát, mert ugye időpontot nem beszéltetek meg.

Másrészt pedig ha belegondolsz, a pontos(abb) időzítéstől még nem lesz a társadalom gépies. Nem ugyanakkor megyünk dolgozni, nem ugyanakkor tartunk szünetet, és nem ugyanakkor megyünk haza. Én pl. fél 8-ra járok dolgozni. Van, aki 8-ra. Van, aki 7-re. Van, aki 10-re. Stb. És vannak olyan munkák is, amiknek nincs határozott munkaideje. A határidő meg csak azt mondja meg, hogy az adott dolgot meddig kell megcsinálnunk. Ha pl. péntek dél a határidő, akkor teljes egészében ránk van bízva, hogy azt ma 11-kor, szerda délután, vagy péntek reggel csináljuk meg. Ez minden, csak nem óramű. :)

Azért kell mindent időhöz kötni, mert különben nem tudnak az emberek egymásra számítani.

Képzeld el. Megbeszéled valakivel, hogy 5-kor találkoztok. Te odamész, vársz, vársz. Neki viszont nem számít az idő, ezért ő csak 6-kor sétál arrafelé. Te addig kővé is fagysz, hacsak nem hagyod ott.

(#7 folyt.)

A szabadelvű alkotó lélekből rabszolgát csinál e mesterséges, minden zegében-zugában jól kimért rendszer. A mindent átható egységből szakítjuj ki magunkat, s a felszínen vergődünk, mint hal a szárazföldön. Nem való ily szabadon alkotóknak e korlátolt s mesterségesen rendezett rendszer. Szinte már újra meg kellene tanulni visszatérni a szabadságba, a határtalan szárnyaláshoz. De sajnos a létezés realitásából kitörni nem lehetséges.

"Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, miolta a mienk nevezett elűle"

Az idő alapjába véve nem a miénk. Sosem volt a miénk. Ebben a mocskos, profitorientált világban még a kézzel nem fogható dolgot is kicentizik. Erre való manapság az óra. Régebben csak a Föld Naphoz való viszonyát mutatta, de napjainkban ahogy elszigeteljük magunkat a természettől egyszerűen belső fájdalmat generálunk magunknak, egymásnak. Ha elemezzük az olyan dolgokat, amikor azt mondjuk, "leadom a műszakot" és hasonlók, nagy igazságokat lelhetünk fel. A műszak szóban ott van, hogy mű. Tehát mesterséges, szinte semmi köze a természethez. Én szinte saját magamon érzem ennek a dolognak az igazi jelentését. Amikor napszámban dolgozok, fizikailag elfáradok, de azt legalább kipihenem. Amikor irodai munkát végeztem, akkor eleinte úgy voltam vele, hogy az nekem semmiség, de a 4-5. hónap után olyan meggyötörve mentem be és jöttem haza. Minden nap volt bennem egyfajta fáradtság, amelyet akárhogy is aludtam, relaxáltam, képtelen voltam kipihenni. Hiszen az iroda is egy mesterségesen berendezett környezet. Mert az egy dolog, hogy az élőlényeknek is van függése az időtől, de nem olyan módon, hogy menni kell előre, mint valami robot. Hiszen a "hajtva van, mint egy igás ló" és a "dolgozik, mint egy gép" közt is van különbség. Egyik sem emberhez méltó, az egyik fizikailag merít ki és tesz tönkre, a másik pedig érzelmileg és lelkileg egy idő után üressé tesz, ami belső fájdalmakat okoz. Akármelyik módon is dolgozunk, előbb-utóbb a holtra fáradással adjuk le az élet műszakját.