Nem bírom már, mit tegyek?

A lelkem nem bírja. Céltábla vagyok. A hülye élcelődések céltáblája. Felemészt. Az érzések is kezdenek kipusztulni belőlem. Azzá válok, váltam, amitől a legjobban rettegtem. Örök igazság, hogy mindig az fog bekövetkezni, amin a legjobban parázol... A saját problémáim érdekelnek a legjobban, sajnálom magam, szinte belefulladok az önsajnalatba. De ha már senki sem szeret, akkor legalább én érezzek már szánalmat magam iránt. Ennek ellenére gyűlölöm magamat. Egy szerető barátnőről álmodozom, aki majd kiránt ebből a szarból. Ha a józan eszemmel gondolkodom, jól tudom, hogy ő sem lenne képes rá, felesleges energiapazarlás... De akkor is hiányzik az, hogy valaki szeressen. És én is szeretni akarok. Akkor mégsem vagyok szociopata? Remélem, hogy nem... Igazából amikor azt mondtam, hogy kiveszőfélben van belőlem az empátia, azt arra értettem, hogy más (de csak a tőlem távolabb állók) problémáit majdnem leszarom. Régen azért az övéjük is érdekelt. Van amúgy egy furcsa kisugárzásom, amit én is érzek magamon, ezért is piszkáltak sokan, amióta csak élek. Bánt az is, hogy senki sem hallgat meg. A problémáim senkit sem érdekelnek. Megtanultam, hogy csak magamra számíthatok ebben az életben, de tényleg. Mindenki azt mondja, hogy ne hisztizzek. Ez hiszti, ember? Akkor cseréljünk! Senki nem tudja, mit érzek belül. Talán kiül az arcomra egyfajta fájdalom, csak az a helyzet, hogy ezt qrvára leszarja mindenki. Amúgy azt vettem észre magamon, hogy egyre kevésbé vagyok empatikus. Néha úgy viselkedek, mint egy szociopata. (Talán az is lettem, sajnos...) Interneten az anonimitás álarca mögé bújva bántok másokat. Ez lettem én! Ha 10 éve azt mondják nekem, hogy ,,Öreg, te 21 éves korodra egy selejtes hulladékká fogsz válni, mint a cseszegetőid!", akkor körberöhögtem volna őket! De sajnos ilyen lettem. Egy rakás szar. Persze mindig is az voltam, de úgy értem, hogy mostanra aztán TÉNYLEG ilyen szociopatává váltam. Senki nem tudja rólam. Nem, mert nem mutatom kifelé. Igyekszek behódolni, meg is hunyászkodok, ha vita van. Pedig nagyon gyűlölök sok embert, a legtöbb embert. Sablonos tuskók, ők pofáznak itt nekem arról, hogy én vagyok az életképtelen... Közben meg egyetlen egyedi gondolatuk sincs. Van-e olyan, aki a szívemhez közel áll? Igen. Az én menedékem a zene. Van egy pár zenekar, amiknek a tagjai emberileg értékesek, példaképek. Szomorú, hogy a családomban ezt nem találhatom meg sehol. Anyám TALÁN szeretett egykoron, de ahogy telik az idő, egyre inkább azt érzem, hogy csak egy ,,véletlen baleset" következménye vagyok. Elvégre nem mondogatná ilyen sűrűn, hogy ,,szerelemgyerek" vagyok, ha úgy lenne. Gyanús. Rengeteg dolgot elhallgat előlem, ezt nagyon lehet érezni. Sötét titkai vannak. Ebben százezer százalékig biztos vagyok. Remélem, egyszer kiderül az igazság. Testvéreim nagyon korán leléptek otthonról. Nővérem 19, bátyám 16 (!) éves volt, amikor elköltözött. Na, ez azért durva. Anyám tipikus érzelmi zsaroló. Mindig mondogatja, hogy ,,Rossz anya vagyok..." Őszintén? Nem tudom. Vannak nála rosszabbak is, de nem is a legjobb. Fáj, hogy ezt kell mondjam, de attól még így van. Sosem ült le velem beszélgetni úgy igazán, sosem érdekelte, hogy miért fáj nekem ott legbelül. Mindig jött a ,,Ne hisztizz már!" és társai... Igen, ezt a legkönnyebb, elintézni ennyivel, gratulálok. Magányosnak érzem magam, jogosan. Nincsenek igazi barátaim sem. Vannak, akikkel jóbam vagyok, de mindegyik ,,baráti" körben csak a szükséges rossz vagyok. Annak is kell lenni valakinek... Nekem ezt a szerepet szánta a sors. Hiába küzdök ellene, egyre inkább csak benne találom magam. Meg kéne tanulnom elfogadni, hogy hiába vergődök, én mindig is a legalja fogok maradni. Nincs kiút. Minden egyes nap tervezgetem, hogy megölöm magam. A hobbim élvezete sincs ingyen... Ez pedig újfent az öngyilkosság felé billenti a mérleget.