Nem tudom mit kezdjek az életemmel. Mit tehetnék?

Először is szerintem ez egy hosszú írás lesz, talán lesznek benne felesleges gondolatok is. Azért mert soha senkinek nem beszéltem még erről és kicsit jó lenne kiírni magamból. Másodszor pedig nem szeretnék gonosz válaszokat kapni. Nem a negatív vélemény zavar, hanem ahogyan néhányan elő tudják adni.

Egy 20 éves lány vagyok, aki sosem tudta, hogy mit akar elérni az életben. Soha nem voltak előttem célok, se motiváció. Általános iskolában még elvoltam, majd amikor jött a "pályaválasztás" nem tudtam, hogy mit akarok <- emiatt anyukám gyakran cseszegetett, hogy találjam ki mit akarok.

Egy másik városba szerettem volna menni egészségügyis suliba, de anyukám nem engedett el, pedig csak 35km-re lett volna... így maradtam a helyi középiskolában ahol csak egy sima érettségit szereztem. Ekkor sem tudtam, hogy mit akarok. Nem adtam be sehova a jelentkezést, csak anyukám unszolására ugyanebbe az iskolába egy szakmára. Maradhattam is, viszont én nem szerettem volna ezért az első hónapban ki is iratkoztam. Nem találtam munkát. Ezért jelentkeztem egy 8 hónapos tanfolyamra, amit el is végeztem, lett egy szakmám. Vizsga után szintén nem találtam megfelelő munkahelyet. Pár helyre beadtam az önéletrajzomat de nem kaptam választ. Egy nő megkeresett, hogy dolgozzak nála ahova el is mentem megbeszélni a részleteket is viszont egy jó ismerősöm azt mondta, hogy az rossz hely és nem is fizet ki rendesen plusz folyton szivatja a nő a munkásait, mindig más dolgozik ott. Anyukám is azt mondta, hogy kössem fel a gatyát ha ott akarok dolgozni. Szóval lebeszéltek róla, felhívtam a nőt, hogy mégsem tudok menni.

Kb 1 hónappal később találtam magamnak egy munkahelyet, ahol az első nap feladtam. Sajnos nem gondolkodtam hanem cselekedtem és első munkanap után felhívtam a főnököt, hogy nem lesz jó és nem szeretnék menni többet. Ezt még aznap megbántam, de pár óra múlva hívott, hogy talált helyettem mást. És azóta is itt vagyok, a szüleim tartanak el. Egész nap itthon vagyok, barátaim már nem nagyon vannak középsuli óta. Kicsi város, kevés fiatal, kevés munkalehetőség ami valóban ki is fizet és nem kell állat módjára hajtani. Mert vannak hirdetések még, amikről biztosan tudom, hogy nem fizet ki normálisan és havonta keresnek új embert. Híre ment. Ilyen helyre pedig felesleges is jelentkezni.

Már én is kényelmetlenül érzem magam, hogy lassan 21 éves vagyok és sehol nem tartok. A tanfolyamon szerzett pénzemet kuporgatom már hónapok óta. Nem, nem ti tartotok el és nem az állam, ugyanis sehonnan nem kapok semmit, nem is igényeltem meg és nem is akarom. Dolgoznom kellene, de nem tudom hogyan kezdjek hozzá olyanhoz ami kifizető és viszonylag normális. Nem akarom feladni az első napon mint ahogy eddig is.

Van párom évek óta, szeretnénk már összeköltözni de én addig nem akarok amíg nem tudok tenni én is a kasszába. Így a kapcsolatomban is azt érzem, hogy nincs semmi haladás. Felnőtt emberek vagyunk mindketten, ráadásul ő idősebb is nálam, többre vágyna mint hétvégi találkozások. Gondolom szeretne már ő is megállapodni. Úgy ahogy én is, de kicsit ellehetetlenítve érzem magam. Neki van biztos munkahelye, háza, autója és nem akar elköltözni erről a környékről. Viszont én itt szerintem nem sűrűn fogok tudni elhelyezkedni normálisan. Ezért most nem tudom, hogy mit tegyek. Nincs hobbim, csak vegetálok és pocsékolom az életem napjait a nagy semmire. Nincs olyan tevékenység amiben tulajdonképpen örömömet lelem és esetleg tudnék vele keresni egy kis pénzt is. Kilátástalannak tűnik az életem. De lépnem kell mert ezt egyedül csakis én tudom megváltoztatni és nem mehet ez az örökkévalóságig. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki rákérdez akkor el tudnék süllyedni szégyenemben...

Valaki tudna nekem mondani valamit? Esetleg tanácsot adni, hogy hogyan induljak el az életben?!