Honnan tudom, hogy amit tanulok, rossz döntés? (kérdés rövid, történet nagyon hosszú, tehát csak az kattintson aki szeret olvasni) 17/l

Sziasztok!

Eléggé kényes ügy- nekem legalábbis.

Most vagyok a harmadik iskolámban. Előző előtti évben kezdtem eü iskolában, ahol év végére lelki nyom rék lettem az osztálytársaknak köszönhetően. A tanárok szavaival élve, "vezér egyéniségek". Kibírtam az évet, mentem másik szakiskolába mást tanulni. Egy hónapot bírtam, de nemcsak azért mert ott is kinéztek maguknak (szeretek olvasni, rajzolni, festeni, és nem az én világom a bulizás és amiket ők csináltak, bunkózás és társai), de emellett gyorsan kapcsoltam, hogy a szakma, bár tervezni ruhákat tudok a rajznak köszönhetően, gyakorlatban megvalósítani már kevésbé. Tényleg, gyászosan ment, már a tanár fogta a fejét ahányszor odahívtam, hogy segítsen mert nem akaródzott a varrógép úgy működni ahogy azt én szeretném. Jöttem a mostani sulimba, ami az elsőhöz hasonlóan eü iskola. Itt megvagyok, az osztálytársak furák, de befogadóak. A tanárokkal egy kivétellel meg vagyok elégedve, lehet hozzájuk bizalommal fordulni, és az épületbe is szívesen megyek be gyomorgörcs nélkül.

A probléma az, hogy most van kórházi gyakorlat. Eddig mindegy milyen gyakorlati helyen voltam, elégedettek voltak velem, én is tudtam a feladatomat, érdeklődtem, mindig kijöttem a gondozottakkal (egyébként ez a része kórházban sincs máshogy a betegeknél). A kórházban pedig konkrétan 5 percenként jut eszembe, hogy mi a fenét keresek ott, nem jól választottam, kisebb sírógörcsök és életundor. Két hete kezdtem, minden szerdán menni kell 6 hétig. Tehát össz. 2x voltam. Csupa rohanás, minden ismeretlen, senkinek a nevét nem tudom, és amikor feladatot adnak, pl.: etetni egy demenset, akkor se kapok némi infót, hogy viselkedik általában, vagy akármi, pedig ugye minden demens más. Rohanás van egész nap a nővérek között. Ezt megértem, de ők is voltak tanulók. Egy napot vagyok ott, és amikor magyaráznak, akkor is olyanokat, amiket nem is tanultunk még, ergo nem értem miről beszél. Tehát a nővérek fogják a fejüket és forgatják a szemüket, hogy ezeket nem tudjuk (oszt. társaknál is vannak az előbb írt problémák a kórházban, hogy nulla információ). Próbálkozok, utálok csak állni. Ha már ott vagyok a gyakorlati helyemen, dolgozok, de ott tényleg el vagyok veszve, amikor pedig segítséget kérek, a válasz tartalma egyenlő a nullával (az előbb említett etetésnél a nővér szinte letolta a torkán a falatot kanállal a néninek, merthogy neki sok dolga van).

Anno általánosban művészetire szerettem volna menni, de aztán ismerőstől hallottam vissza, hogy nem talál sehogy munkát évek óta, neten is szintén ez, így lett eü, amivel legrosszabb esetben is találok munkát, és amúgy is masszőrnek tervezek tovább tanulni. Szívem szerint író szeretnék lenni, de ahhoz nagy szerencse és tehetség kéne, hogy a történet mellett úgy írjak le minden szót, hogy az arra késztesse az olvasót, hogy ne bírja ott hagyni a történetet, nehogy a szereplők nélküle csináljanak valamit.

Általános iskola óta nagyon sokat változtam, így biztos más iskola lenne a választásom, nem eü, nem is művészeti.

Következő évben vizsgázok, utána + 2 évet maradok, hogy érettségit szerezzek. Az iskola és a tanárok jók, maga az amit tanulok is érdekes, mert nem mindennapi, viszont úgy tanulni, hogy azt vissza is mondjam szakszavakkal... nem megy. Nem vagyok rossz tanuló, de egészen más egy dolgozatra tanulni vagy ha random kérdez a tanár, aztán vagy tudom, vagy nem. Apám egyetértett az iskolaváltás mellett, amilyen pusztulat voltam, de akkor leszögezte, hogy ne váltsak többet. Másodikos (10. oszt.) vagyok, mégis összesítve, ha ezt is beleszámolom, 3 évem ment el. Talán a pszichológiával tudnék mit kezdeni, mert az jól megy, érdekel is, de annyira parázok, hogy felsülök a vizsgán, semmit nem fogok tudni, mert órán se értek kb semmit (anatómia és klinikum), és bár nem idegen számomra, a betegségeket se tudom úgy igazán. Tudom, több tanulás, de egyszerűen a bennem lévő kétség annyira erős, hogy azt sem tudom ebben az évben, hogy hogyan tovább, amin nem segít az sem, hogy órákat görnyedek a füzet felett, mégsem megy az agyamba úgy, hogy utána 2 nappal később is elfogadhatóan mondjam vissza.

Ezzel igazán magamat hülyítem, mert apámat figyelembe véve, és az előző két iskolámat ahol rövidesen földbe tiportak lelkileg, nem merek tenni, és 3 év az 3 év. Milyen lenne már az, hogy amikor betöltöm a 18-at, akkor kezdem már megint a 9. osztályt. Tiszta szégyennek érezném, és szerintem apám is, aki mindig értem dolgozik, így a legkevesebb, hogy megpróbáljak valamit felmutatni. Ha mást nem, legalább azt, hogy ne kezdjem előröl.

Esetleg valakinek tanács? :/

Köszönöm ha végig olvastad. :)