Felnőttek, akiket gyerekkorukban piszkáltak az iskolában, belőletek normális ember lett?

Van bennem egy elég erős önbizalomhiány és ha egy új társaságba csöppenek, akkor eleinte elég csendes vagyok, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy az adott társaság tagjai rendes arcok.

De ezeket leszámítva én normálisnak tartom magam. Vannak barátaim, gyakran eljárok szórakozni, rengeteg tervem vár még megvalósításra és bizakodva tekintek a jövő felé.

Elnézve itt a sok önjelölt introvertáltat, akik inkább a szobájukban való kuksolás mellett döntöttek a régi sérelmeik miatt, valamilyen szinten még büszke is vagyok rá, hogy én nem ilyen mentalitású lettem mára.

25/F

Például ez egy teljesen normális kérdés, ahol a válaszok között lehet sok érdekes, tanulságos is.

Válaszom egyébként: nem.

Bár azért is piszkáltak, mert nem voltam normális már akkor se.

Mostanra konkrétan a piszkálás miatt önbizalomhiány, bizalmatlanság alakult ki. Illetve mára nagyon utálom az embereket és részben a sok bántás miatt.

Amúgy általánosban ki voltam közösítve, direkt szekáltak, megfélemlítettek. Lehet, hogy nem ez a jó szó, mindenesetre a sírásig, félelemig, "jelenetrendezésig" ijesztgettek, terrorizáltak hazafelé menet.

Feljöttek hozzánk és lehívtak "sétálni", mintha olyan jóban lennének velem, de már meg volt beszélve a durva nagyfiúkkal, hogy agyondobálnak hógolyóval és agyonszekálnak.

Az a kegyetlen játék is ment hat éven át, amíg odajártam, hogy kerülték a megérintésemet, illetve "továbbadtak" "engem"... "nevem"-es vagy...

Kegyetlenek voltak, de tény, hogy volt az én számlámon is, stréberség, de a rossz értelemben, beköpés, dolgozatban nem segítés és furaság...

Mérhetetlenül fura voltam, igazából elvoltam a kis világomban.

Amúgy a hajukat festő, sminkelő, magukra többet adó nőktől évekig "féltem", ez volt a dolgok egy hozadéka. Ahogy a partiarcoktól, ivósoktól is távolságot tartottam.

Mert aki sminkel/bulizik/egyéb az lázad (legalábbis középsuliban), az kihaénnem, az kemény, engem biztos lenéz és bántani fog.

26 éves vagyok és az elmúlt pár hónapban kezdem érezni azt, hogy ezt sikerült leadnom. Sőt, azóta festett a hajam, szeretek iszogatni, szeretem a kocsmákat... :)

Ja, meg az is hozadék volt, hogy a szintén sérültekkel mertem barátkozni. Ez pedig nem mindig vezet jóra.

Sérült ember sosem lesz normális, max megjátszhatja, hogy az.

Üdv egy sérült ember :)

Nem akarom kifejteni ezért válaszoltam röviden az elején..

Én teljes ember lettem, hiába utáltak mert kis vézna-félős-okos-csendes gyerek voltam..

Mire végeztünk a sulikkal egy, a piszkálódóknál 20 centivel magasabb, jóképű, higgadt, határozott, sikeres és megbocsátó srác tűnt fel nekik a személyemben, aki kíváncsi az életükre, nyert és elengedte a múltat.

Szóval ha ma sérült vagy holnap már nem biztos..

25F

Ez is csak a Gyakorikérdéseken olyan egyszerű.

Az ötéves gimis osztálytalálkozó mellbevágott.

Gimiben már nem a rossz értelemben voltam stréber, segítettem, ha mertem és úgy volt doga közben, de semmi esetre se tettem olyat, hogy direkt nem.

Az autisztikus tüneteim, a furcsaságom, a saját világomban élésem, az elmaradottságom a többiekhez képest (5 évvel le voltam maradva agyilag) már kevésbe volt durva, mint általánosban, de azért még megvolt.

Visszakanyarodva az öt éves talihoz..

Mindenki menő dolgokat tanul, mindenkinek sínen az élete, párkapcsolatban, néhányan anyukák...

Én, az éjjelig tanuló, teperő, akit sok dolog érdekel és majdnem minden tárgy is (a reálokból csaknem minden) büfészakot végeztem, azt próbáltam kiegészíteni OKJ-kal, de azért rosszul fizető irodai biorobot adminisztrátor munka, a meghívott tanároknak leesett az álla. Párkapcsolat persze nincs és szociális élet semmi.

26/L