Mi lehet az oka annak, hogy egy jó fejű ember elkallódik az életben?

Talán az, hogy hiába okos, gyakorlati érzéke nincs, vagy esetleg túl naiv, hiszékeny és ezt mások kihasználják. Van sok kevéssé tehetséges ember, aki jól boldogul az életben, mert úgymond megvan a magához való esze.

Támogató háttér, pénz és lehetőségek hiánya. Ha egy borsodi zsákfaluba születsz, lehetsz bármilyen jó fejű is, nehéz kitörni.

Pályaválasztás elrontása, ezt követően anyagi gondok.

Depresszió, motiválatlanság, lehetőségek hiánya, önbizalomhiány, lustaság, rossz döntések, egészségügyi problémák, egyéb befolyásoló körülmények.

Érzelmek elfojtása, szigorú környezet, ismeretség hiánya, szegénység.

Én nem tartom magam hülye embernek, de valahol nagyon félre csúszott az életem. Általános iskolában nagyon lefrusztrált hogy hiába tanultam szorgalmasan és lelkiismeretesen, még is csak annyit tudtam vele elérni hogy a középszerű/gyengébb tanulók közé soroljanak be. Ezt középiskolába azzal próbáltam "kompenzálni" lázadó kamaszként hogy magasról tettem az egészre. Aztán valahogy leérettségiztem, nem túl jó eredményekkel. Fogalmam nem volt róla hogy igazából mit is szeretnék kezdeni az életemmel, megcsináltam egy szakmát, amire rájöttem közbe hogy se érzékem se igazán kedvem nincs csinálni. Utána elhelyezkedtem más területen, dolgoztam, majd megcsináltam egy munkaügyis képzést, azzal se kezdtem semmit. Megint dolgoztam utána. Most megint dolgozok és mellette tanulok, de elég motiválatlan vagyok, nem igazán sikerült még mindig megtalálnom önmagam, hogy mi az amivel igazán foglalkoznék, motivációm lenne rá és jól meg is keresnék vele. Egy igazi csődként éltem meg az eddigi felnőtt életem. Az egyik volt munkahelyemen eszméltem rá ahol nem volt nagy felvételi elvárás (konkrétan semmi) hogy milyen emberek között dolgozok, és konkrétan miért is vagyok én ott. Mert azt éreztem hogy én ennél sokkal többre vagyok képes. Aztán azóta is csak próbálkozok valahogy többet kihozni magamból, egyenlőre nem sok eredménnyel. Aztán persze lehet hogy tévedek, és túl sokat gondolok magamról, miközben egy nagy nulla vagyok képességek tekintetében. A fene tudja...

Amikor kicsi voltam, nagyon érdekelt egyfajta dolog. A szüleim és a tanáraim is tehetségesnek tartottak benne, nem is voltam rossz tanuló alapból, de annyira jó sem. olyan 3,8-4,3 közt ingadozott az eredményem, a szüleim válásának évében és utána években volt a legalsó átlaghatárom. Szóval elindultam azon az úton, amiben tehetségesnek gondoltam magam, tanáraim támogattak, külön foglalkozásban is sok sok órát foglalkoztam vele minden nap. Aztán felvettek egyetemre, ahol messze a többiek túlszárnyaltak, és nagyon kemény volt a suli, ráadásul dolgoznom is kellett mellette, mert egy fillérrel sem támogattak a szüleim már, csak a gimi végéig. Nekem kellett fizetnem a kolit, a jegyzeteket, a ruháimat, a kajámat, szóval a végén már többet melóztam, mint tanultam. A szaktársaim is sznobok voltak, a tanáraimat hiába kértem, nem segítettek felzárkózni, pedig nagyon akartam. De nem éreztem közéjük valónak magam, és már elment a végén az álmomtól is elment a kedvem, meg az egész diákélettől. Nem költöztem haza, hanem munkát vállaltam a városban abban a gyárban, ahol diákmunkás voltam és albérletbe mentem egy sráccal, akivel akkor jártam. Buta voltam, azt hittem szeret, jól kihasznált anyagilag, behálózott egy hitelbe, és otthagyott az adósságommal egyedül. Hát így lettem "tehetséges" emberből lecsúszott güriző gyári melós.

Engem sok trauma ért gyerekkoromban; szigorúan neveltek, és ezért nem akartam beállni a sorba. Direkt nem tanultam, és nehezen is barátkoztam. Felsőbb suliba elvont személyiségem miatt persze nem jöttek össze a párkapcsolatok sem, és ez miatt magamat őröltem. A hiányérzet miatt rászoktam a drogokra, és jópár év alatt függő lettem! Az életem egzisztenciálisan 0 mert ha dolgozni kezdek, a függőségem miatt egyből visszaesek mikor kicsit több pénz kerül a kezembe. Az a helyzet hogy egyedül maradtam, és önmagam miatt nem akarok változtatni. Ha most bemennék rehabra stb utána is ki kéne fizetnem a sok tartozást amit felhalmoztam, és ki tudja hány év múlva lehetne párkapcsolatom.. Túl nehéznek tartom ezt az utat, és inkább nem csinálok semmit. Feladtam az életem! Itt még most van hol laknom, de ha pl kidobnak innen akkor leszek csöves (voltam is már) vagy bármi. Nem ijeszt már meg semmi, és főleg a haláltól egyáltalán nem félek. Azt érzem hiányzik belőlem az akartat hogy elinduljak, és rendbecsapjam a kis életem. Majd meglátom mi lesz még, de egyenlőre egyénileg fejlesztem magam, és kis dolgokban próbálok hasznos lenni a környezetemnek. Ennyit tudok tenni. Egyébként elfogadtam magam, és azt hiszem mindezek ellenére boldog életet élek.