Rosszul neveltek volna engem a szüleim, amiért udvariasnak neveltek?

Egy külföldi székhelyű cég magyar leányvállalatánál dolgozom. Itt mindenki nagyon trendinek és korszerűnek akar látszani, de úgy hiszem, átestünk a ló másik oldalára. A múlt héten két olyan élményem is volt, ami elgondolkodtatott. Az egyik irodába nemrég (július elején) került két fiatal (huszonhat-huszonhét év körüli) kolléganő. A múlt hét során mindkettőtől kioktatást kaptam. Amikor egyik nap mentem az ebédlőbe, az egyik hölgy pont akkor ért az ebédlő ajtajához, amikor én. Udvariasan megálltam az ajtó előtt, s mutattam a kezemmel is, hogy menjen be előttem. Ő nem ment be, hanem leállt velem veszekedni. - Miért akar engem előreengedni? - Azért, mert kettőnk közül Ön a hölgy, s ezt így illik. Így tanultam a szüleimtől. Hölgyeket az ajtóban mindig előre illik engedni, kivéve a kocsmában, ahol repülhet a kés. Ott a férfi megy elől.- Nem tudom, hányadik századból való könyvből nevelték magát a szülei, de én kikérem magamnak, hogy a nőt lássa bennem. Menjen előre maga, és még egyszer meg ne próbáljon velem ilyen előreengedős, hímsoviniszta játszmákat játszani. - Bevallom, megszeppentem, s ijedtemben beléptem előtte. Ő parancsolt rám, mi mást tehettem? Ugyancsak a múlt héten rendkívüli meeting volt a tanácsteremben, a cég összes irodai alkalmazottját összehívták. Lehetünk vagy harmincan. De a tanácsteremben csak 26 szék van az asztal körül. A két új hölgy (meg még három férfi kolléga) késve érkezett, nekik már nem jutott ülőhely, megálltak a fal mellett. Bennem megint működésbe lépett az udvariasság reflexe. Felugrottam az ülőhelyemről, és mutattam az egyik hölgynek, hogy üljön le, átadom neki. Ő vasvillaszemekkel nézett rám. - Miért akarja átadni? Milyen hátsó szándéka van ezzel? - Higgye el, semmilyen, de ezt tanultam a szüleimtől. Idősebbeknek és hölgyeknek illik átadni az ülőhelyet, nem szabad nézni, hogy ők álldogálnak, amíg én ülök. A villamoson és a buszon is ezt csinálom. - Hagyjuk már ezt a kispolgári etikettet. Maga nekem ne adja át a helyet csak azért, mert én nő vagyok. Ez engem megaláz - mondta az egyik nő a kettő közül, a másik meg bőszen bólogatott. Mi mást tehettem volna, visszaültem a helyemre, a két nő meg végigállta körömcipőben a két és fél órás meetinget. Azt is hallottam az egyik munkatárstól, hogy minden férfival így viselkednek. Amikor a cégvezető apukája (egy végtelenül kedves, nyolcvan körüli öreg bácsika) bejött, mert a fiát kereste, véletlenül ehhez a két hölgyhöz nyitott be. Régimódi udvariassággal bemutatkozott, és kezet akart csókolni az egyik hölgynek. Az elrántotta a kezét, és ezt sziszegte: - Perverz vén disznó! - Szegény bácsi azt se tudta, hogy meneküljön ki onnan, s elmesélte a fiának is az esetet. Én nagyon elgondolkodtam azon, hogy milyen világban élünk, merrefelé megyünk. Azt, hogy egyre szívtelenebbek az emberek, már régóta látom. De hogy egyre modortalanabbak és gyanakvóbbak, s a szimpla udvariassági gesztusok mögött is olyasmit tételeznek fel, ami nekem eszembe sem jutna, most kezdem észrevenni. Hol nőttel fel ezek a nők? Hol tanulták ezt a viselkedést?