Ahogy nő az ember, úgy nő az önbizalma és ki meri mondani, amit gondol?

Valami olyasmi történt velem, ami anno nem történhetett volna meg. Eddig konfliktushelyzetekből mindig kihátráltam, vagyis próbáltam én lenni az a fél, aki csillapítja a kedélyeket, beismeri ha hibázott, akkor is ha a másikban is lát hibát. De pár napja valami megváltozott bennem, mert az volt, hogy bementem a hivatalba, hogy elintézzek egy ügyet és a hivatalnok elkezdett kioktatni, hogy ezt meg azt nem csináltam jól. Hogy ő megmondta, hogy ezt meg azt kell és én nem azt csináltam. (Nem szarvashibáról van szó, csak pár dolgot át kellett írnia a számítógépben) Én még ezen a ponton nyugodt voltam és felidéztem neki, hogy egy csomó dolgot magyarázott nekem, nem tudtam mindent szó szerint megjegyezni, de erre az egy dologra emlékeztem, hogy úgy fogalmazta meg, hogy az kétértelmű legyen. És erre elkezdett szavakon lovagolni, szőrszálhasogatni, kielemezni, hogy mit mondott konkrétan és hogy az miért nem lehet kétértelmű. Szabályosan, mint egy nyelvtanlecke. Bennem ekkor egy olyan belső erő ébredt, amit eddig soha nem éreztem és most csúnyám fogom mondani , a "csicska üzemmód" feloldódott és úgy leteremtettem a hivatalnokot (én 23 éves nő vagyok, ő 60 év körüli férfi lehetett, még soha nem beszéltem így egy idős emberrel, pláne egy férfival). Ráförmedtem, hogy most akkor problémamegoldásra törekszünk, vagy pedig ragokon és toldalékokon civakodunk, mert ha az utóbbi akkor meddő vitában vagyunk. Legnagyobb meglepetésemre, amint megemeltem a hangomat, ő egyből kezesbárány lett és egyből normálisan kezdett el kommunikálni velem.

A következő napokban pedig gyerekeket láttam messzire tőlem, hogy valamivel dobálnak egy lovat a kerítésen keresztül, odarohantam hozzájuk és őket is elzavartam onnan és mondtam nekik, hogy az anyjuktól kérjenek egy kis nevelést. Régen nem mertem volna odamenni idegenekhez, pláne, ha nem testközelben történik, hanem jó messze tőlem.

Mi lehet ez? Valami önérzet feltámadt bennem, hogy öregszem?