Az anyám miért tűri ezt el?

19 éves vagyok, iskolába járok. A bátyám 21 éves, dolgozik, még mindketten anyukámmal élünk, aki egyedül nevelt fel bennünket, mivel apám verte őt, velünk meg egyáltalán nem törődött.

Ahogy nőttünk fel a bátyámmal, mindig én voltam az, aki, ha anyu nem volt otthon, elmosogatott, rendet rakott, feltakarított, ráadásul főleg kisebb koromban, amikor még apám rendszeresen bemászkált (esetenként betört) hozzánk, én voltam az, aki harcolt vele, egyszer egy fakanállal vertem, hogy szálljon le anyuról, miközben fojtogatta őt.

A bátyám ugyebár most dolgozik, de nem mondanám, hogy nincs otthon valami sokat, mert de, alkalmi munkái vannak csak. Van neki egy apró szobája, ahol egyfolytában gépezik, nagyon hangosan, hangszóróval hallgatja a zenét, és hiába szólunk neki többször is, hogy halkítsa le, nekem nem is reagál, anyunak is csak nagy nehezen. Nem mosogat maga után, nem takarít, "mert ezek női munkák", de mikor fát kellene behordani, akkor az van, hogy csináljam meg én, nem fogok megszakadni. Ami természetesen igaz, de úgy gondolom, jogos elvárás lenne felé, hogy legalább maga után elpakoljon, de egyszerűen nem lehet hatni rá, ezért anyu elmosogat utána (én nem vagyok hajlandó utána takarítani már csak elvből sem), és kitakarítja a szobáját, mikor már nagyon undorító (és az tényleg a legalja).

Nem tudom, mi lehetne a megoldás, mert anyu nem akarja kirakni, mert nem tudna hova menni, a pénzéből a rezsibe valamennyire beszáll, de nyilván így is "jövedelmező" itt élnie. Csak úgy érzem, igazságtalan, hogy míg én iskolába járok, mellé dolgozni is szeretnék, ráadásul betegséggel küzdök, tőlem el van várva, hogy takarítsak, mosogassak, satöbbi (ami alap lenne, de nemcsak nekem), tőle meg nem. Gyakorlatilag azt érzem, teljes szexizmusban élek, és ez egy minta, mivel anyu apámtól is nehezen szabadult meg.

Nyilván, amint megtehetem, elköltözöm majd, de egyelőre még nem tudok.