Sok nő miért nem tudja tudatosítani magában, hogy az életében nem a tanulmányi, vagy karrierben elért sikerek tennék boldogabbá, hanem egy kapcsolat?

Szándékosan nem úgy írtam hogy "minden nő", mert van egy csomó egészséges önképpel, jó önismnrettel rendelkező nő, aki igenis érzi, hogy számára egy biztos kapcsolat sokat hozzátesz a lelki egyensúlyához.

De van az ismerősi körömben szám szerint három huszonéves nő is, plusz neten is rendszeresen belefutok sztorikba, hogy "nekem nem pasi kell, hanem ilyen-olyan diploma, meg ilyen olyan pozíció a munkahelyen, meg ilyen-olyan elért mérföldkő a karrierben".

Mielőtt jönne a vád, hogy "motiválatlan proli vagyok", megmondom hogy én is éppen diplomán (egyelőre BSc) dolgozok, és szeretnék majd sok-sok mindent elérni a munkába állásomat követően én is.

De soha nem áltattam magamat se szingliként, se most hogy van kapcsolatom, azzal, hogy a kapcsolat másodlagos lenne, és a boldogságomhoz nem tenne hozzá.

Ez hülyeség.

És nem a szexről van itt szó, hanem az ember elemi társra vágyásáról.

Találkoztam pár borzalmasan elkeserítő esettel életemben, hogy 30-on felüli nő, csinos, értelmes, van stabil munkahelye, fejlődési lehetősége, de hát kapcsolata már évek óta nincs, vagy nem is volt, és látni rajtuk hogy megkeseredettek.

"De nem, nem, nekem csak sikerélményre van szükségem" mondogatják.

És ezalatt olyasmikre gondolnak, hogy nyilván egy plusz nyelv B2-es vagy C1-es nyelvizsga tenné őket boldoggá. Vagy egyel magasabb pozíció melóhelyen. Vagy egy befejezett MSc.

És ilyenkor csak ráncolom a homlokom, hogy "Esetleg kapcsolat?".

"-Nem, nincs rá szükségem", hangzik a válasz.

Én értem hogy vannak periódusok, amikor nincs kedvünk kapcsolatra. De amikor az ember tartósan egyedül van, és NEM élvezi ezt az állapotot (az ilyen embert hívjuk magányosnak), akkor miért nem lehet bevallani ezt önmagunknak, hogy "igenis jó lenne egy pasi".

Esetleg még azt is bevallhatnák hogy "igenis jó lenne egy rendszeres szexet biztosító kapcsolat". Nem bokáig piruló 15 éves lánykákról van szó, hanem érett felnőtt nőkről. Nem szégyen kimondani ezeket. Ennek ellenére mintha gyengeségként kezelnék ezt, és csak az lehet erős, talpraesett nő, akit a karrierizmus tud csak kielégíteni.

Ilyenkor nem tudok nekik mit mondani, max sok sikert kívánok a következő vizsgájukhoz, vagy a következő nagy munkahelyi feladatukhoz, de tudom hogy ha teljesül is a céljuk, attól nem lesznek boldogak.

Max ideig-óráig.

Engem se tett tartósan soha boldoggá egy sikeresen zárt félév, vagy egy jó munkahely.

Persze, büszke voltam ott és akkor magamra, vagy elégedett, de a boldogság az ennél mélyebb dolog (szerintem).