Egy ilyen ember felnőtt korára lehet boldogabb, kiegyensújozottabb, motiváltabb, vagy ez csak egyre rosszabb lesz?

Jelenleg 16 éves fiú vagyok, aki alapból nagyon lusta, túlzottan introvertált, erős szociális szorongásos, depressziós, enyhe ocd-s és pánikbeteg is. A pánikbetegség inkább a régebbi énemre volt jellemző, már nagyon ritka, hogy előjön. Bár ez valószínű a depresszió miatt van. Az átlagos napjaim abból állnak: (az ocd-s részeket nem írom le, nem igazán akadályoz, néha szül konfliktusokat, hogy minek megyek vissza helyekre, stb. Egyszerűen ha úgy zártam be a klincset, hogy nem érte át teljesen a kezem, és nem szorítottam meg elég erősen, idegesít.)Felkelek kb 1-2 óra alvás után, bevánszorgok a suliba, ahol végig szorongok, egész nap azon agyalok, hogy az olyan emberek akiket szeretek/érdekelnek mit gondolnak rólam. Folyton ott fekszek a leghátsó padban, és tettetem, hogy alszok. Ha valaki úgy látja hogy baj van, rámosolygok, és azt mondom, minden rendben van, csak álmos vagyok. Még ha az a lány is az, akibe amúgy őrülten bele vagyok esve. Általában azon álmodozok, mennyivel jobb lenne, ha összejönnénk, és mennyire szeretem őt. (tudom, ez egy kicsit ellentmond a depressziónak, mert van aki úgymond motiválni tud. De tudom, hogy nem jöhetünk össze, mert képtelen vagyok az érzéseimről beszélni másnak, vagy kapcsolatot kezdeményezni. Az pedig bennem lenne, hogy úgyis talált volna helyettem jobbat.) Nameg költözünk is. Eddig egyébként minden olyan lánnyal, akit szerettem ez volt a helyzet. A túl erős introvertáltság, és alváshiány miatt kb 1-2 óra emberek közti lét után, tlejesen kimerült leszek, de a szorongás miatt aludni sem tudok, Innentől a szívem baromi gyorsan ver egyfolytában még vagy 4-5 órát. Mindegy. Eljön végre a nap vége, mehetek haza. Otthon a szüleim, mint minden normális szülő, megkérdezik, hogy mi volt az iskolabán, milyen napom volt stb... Őket nagyon szeretem, de nem tudok normálisan beszélni velük, ennyi emberrel töltött idő után egyszerűen muszáj egyedül lennem.Letudom valami 'semmi'-vel, és bemegyek a szobámba. Itt lefekszek az ágyra, és vagy elkap a sírás, vagy sikerül elaludnom. Ez olyan 1-2 óra. Utána álmodozok a lányról akit szeretek , néha tettetem, hogy tanulok, és ennyi. Lefekszenek a szüleim, a húgom, én pedig ott ülök az ágyban és sírok minden kis semmiségen. Néha sikerül elterelnem a figyelmem videojátékokkal, youtubbal, de egyre kevésbé működik. Elalszok olyan 5-6 órakor, 7-kor kelek, és indul újra az egész. Ez már több mint egy éve. Előtte sem volt azért sokkal fényesebb a helyzet, de néha voltak boldog pillanataim is. Nem vagyok rossz tanuló, a memóriám szerencsére kivételes, kb mindent megtanulok óra előtt. A reál tárgyakat meg nem kell, ki tudom logikázni úgy ahogy. Simán lehetnék kitűnő, de ezek miatt sajnos lehetetlen. Ilyenkor gondolom felmerül a kérdés, hogy mi motivál a jó jegyekre depressziósként? És itt jön képbe a kérdésem oka. Lehet hogy ez egy tinédzserkori kis béndzsa fájdalom, ami el fog mulni, vagy enyhülni felnőtt koromra. Vagy ez csak rosszabb lesz? Tehát azért tanulgatok, hogy ha netán később boldogabb életem lenne, legyen pénzem is. Bár nem látok rá sok reményt. A jövőmre nézve 4 lehetőséget látok.

1. Egyedül fogok élni, alkoholista leszek, lesz egy munkám, amit mindenképp utálok, és szorongva megyek be oda, és folyton a szerelem után fogok sírni, amíg meg nem ölöm magam 30akárhány évesen. Erre adok 50%-ot. Az életem során nem emlékszek olyan pillanatra, amikor nem szerettem volna annyira egy lányt, hogy bármikor, kérdés nélkül az életemet adtam volna érte. Erről persze senki sem tudott sose.

2. Összejövök valakivel, akit szeretek, akár gyerekeink is leszenek, de ugyanilyen lesz kb a lelki világom, mint most. Egy kicsit azért jobb. Hiába van meg életem szerelme, sosem fog megismerni, nem merek megnyílni előtte, egész életemben színész leszek, a családom előtt. Ez a legrosszabb, mert itt egyszerűen nem tehetem meg azt, hogy megölöm magam. Főleg ha gyerekek is lesznek. Ennek adok olyan 25%-ot.

3. Egyedül fogok élni, de megleszek boldogan. Kinövöm ezt a nagy szerelmesesdit nagyjából, tököt növesztek valahogy, és nem fognak érdekelni ennyire az emberek. Lesz egy elfogadható munkám, ami egész jól fizet, és ami a legfontosabb, nem szorongva megyek be oda. Aztán boldogan el fogok kockulgatni életem végéig. Ennek 20%-ot adok.

4. Megtalálom életem szerelmét, akinek teljesen meg merek nyíli, nagyjából leküzdöm a fóbiáimat, és boldog család leszünk. Ennek adok kőkemény 5%-ot.

Szóval szerintetek mi a helyzet? Ti hány %-ot adnátok az utolsó 2-re? Na és mennyire leküzdhetőek ezek a dolgok, amikben benne vagyok? Egyébként ha voltál akkora állat, hogy ezt végigolvastad, köszönöm neked.