Mit tegyek, ha érzéketlen barom vagyok, és amikor mondja valaki, hogy valaki meghalt, akkor elkezdek akaratlanul nevetni?

Így reagálsz a stresszhelyzetre.

Nem mindennapi, ám egyáltalán nem kóros testi reakció.

Stresszhelyzetben ugyanis az egész testünk készenléti állapotba kerül, izzadni kezdünk, a pulzusunk és a vérnyomásunk az egekbe szökik. Ha nevetni kezdünk az egy ösztönös reakciója a testnek arra, hogy visszaállítsa a szervezet működését normálisra. Ha nevetünk, a szívünk dolgozni kezd, a vérkeringésünk felpezsdül, több oxigénhez jutunk, és ezáltal endorfinok szabadulnak fel az agyunkban, ami megnyugtat bennünket, boldogabbak leszünk. A stresszhelyzetet is könnyebben viseljük, eltűnik belőlünk a feszültség, ellazulnak az izmaink, sőt, még akár a fájdalomérzetet is képes megszakítani egy-egy nevetési hullám.

Lehet próbálkozni lazító légzéstechnikával, így tudatosan lenyugtatod magad, vagy koncentrálj valami másra, mondjuk egy pontra a padlón. A legfontosabb, hogy tudatosítsd, ez nem a te hibád, ez egy természetes reakció, ugyanis, ha hibáztatod magad, még erőteljesebbé válik az inger a nevetésre, hiszen duplán stresszelsz.

Nem érzéketlenség ez, zavarodat ezzel próbálod leplezni. Egy enyhe elmezavar egyébként, és mögötte halálfélelem van. Segítő lenne, ha elmélyültebben foglalkoznál az élet és a halál kérdésével - mondjuk nagy költők művein keresztül, nem tudományos dolgokra gondoltam, mert az még jobban belezavarna.

Kosztolányi ír erről egy helyen, egy idegorvossal kapcsolatban.

"Tavaly Németországban utazgattam. Egy vargabetűvel útba ejtettem Darmstadtot. Két gyors közt kiszálltam, meglátogattam Zwetschkét. Jaj de furcsa volt, gyerekek. Ifjúkori barátomat ott találtam az ideg- és elmeosztályon, ahol tizenöt évvel ezelőtt hagytam. Fehér köpenyben jött elém és átölelt. Csontkeretes pápaszemet viselt, sörhasat kapott, mint a többi német tudós, akin hajdan annyit mulattunk. Csak bámultam rá. Már nem röhögött olyan viharosan és szemtelenül, mint fiatalkorában. Ehelyett azonban mindig nevetett, lassan és elnyújtva.

Ismeritek azokat az embereket, akik minden mondatuk után nevetnek, akár vidámat, akár szomorút közölnek velünk?

Ő is így mesélte el, hogy megnősült, – hahaha, – született egy kislánya, – hahaha, – aztán négyéves korában meghalt, agyhártya-gyulladásban, – hahaha. Ezen én nem ütköztem meg. Tudtam, hogy minden elmeorvosnak megvan a maga egyéni sajátossága.

– Osztályán példás rendet tartott. Ragyogtak a folyosók, az ablakok, a padlók. Minden köpőláda a helyén állt. Az ápolók jobban félte tőle, mint a dühöngő őrültektől. Kimutatásokat készített, táblázatokat, szemléltető görbékkel. Agyszövet-tannal foglalkozott."

[link]

Sajnos ugyanebben a cipőben járok. A szégyen megölt már sokszor e-miatt, főleg mikor közeli barátom hozzátartozója halt meg. Egyszerűen nem tudok ellene mit csinálni , annyira bánt, és furdal a lelkiismeret.

Pedig amúgy egy nagyon empatikus embernek tartanak, szeretek segíteni, ápolóként dolgozom, tehát alapjáraton együttérző ember vagyok. Önkénteskedek is, alapítványokat támogatok, már amennyit megengedhetek anyagilag...

Ezt nem dicsekvésképpen írom, csak szemléltetni akarom ,hogy nem vagyok elmebeteg nő... 😊

A temetéseket végképp nem bírom, gyakran inkább el sem megyek rájuk. Pláne, mikor a pap megszólal, illetve elkezdenek énekelni, + mindenki sír mellettem, nem tudok hova nézni... Volt, hogy majdnem bepisiltem, annyira rám jött a nevetés, hiába próbáltam a legrosszabb dolgokra gondolni, vagy arra, hogy mi lenne ha én lennék a helyében. Még rosszabb volt , és erőteljesebben tört ki belőlem. Persze úgy tettem mintha sírnék, aztán otthon valóban sírtam szégyenemben...