Miért van az, hogy ennyire mások megerősítésére szorulok? Mikor fogok tudni előrehaladni az életben?

Önértékelési zavaraim vannak. Egy alapvetően nagyon eszes, intelligens 28 éves fiatal férfit kell elképzelni, aki rettentően fél a kudarcoktól és attól, hogy magányos lesz, meg hogy nem fog helyt állni, meg még csomó mindentől, és ezért következetesen és nagy mértékben mindig alulvállalja magát. Csomó mindenhez van tehetségem, de nem mertem megmutatni másnak, meg elkezdeni kifejleszteni. Nagyon jó egyetemekre vettek fel, de mindig megijedtem vagy beszorongtam valamitől, és nem végeztem el. Állandó problémám az egyedül maradás, az élmények hiánya - gyakorlatilag nem éltem meg a kamaszkoromat, a kísérletezést. Sosem vagyok önfeledt, mindig a nehézségeim járnak a fejemben, mindig szorongok valamitől. Mostanában leginkább attól, hogy mennyi mindent kihagytam, mennyi dologról lemaradtam. Két nyelven beszélek felsőfokon, mert amikor azokat tanultam, akkor még motiváltabb voltam, és simán lehetne harmadik is, ha nem hagytam volna ott azt az egyetemet, ahol tanultam, félelmek, szorongás miatt. Sok dolgot írhatnék még, de nem akarom, hogy könnyen beazonosítható legyek. A barátaim mind azon csodálkoznak, hogy miért nem tartok már a doktorimnál, meg miért nem vagyok tanársegéd egyetemen, hiszen gimnáziumban még én voltam a legjobb, a tanárok kedvence. Még egyetemen is mindenki elismert, ott is kevés tanulással voltam a legjobbak között, de akkor már megvoltak ennek a válságnak a jelei. Teljesen elveszettnek érzem magam, és szégyenkezem és vádolom magam állandóan, hogy annyi lehetőséget kihagytam. Ha megnézem, hogy a közepes tanuló volt osztálytársaim hol tartanak, sírni meg meghalni támad kedvem.

"Sosem késő elkezdeni, még lehetsz bármi" - szokták mondani, de szerintem ez csak félig igaz. Ahogy idősödik az ember, egyre több dolga lesz, jön a családalapítás, meg hát az agy se fog annyira, mint kora huszonévesen. A tanulást, a tudományos karrier megalapozását korán kell elkezdeni. Én attól félek, hogy erről már lecsúsztam. Nincs erőm dolgokhoz. És nem értem, honnan van ez a minta bennem, hogy ennyire ne higgyek magamban, miközben olyan jók a képességeim. Más simán túlértékeli magát, irreálisan sokat gondol magáról, de mégis egész messze eljut, mert a sok dologból, amibe belekezd, egy-kettő végül is tényleg bejön. Én meg olyan vagyok, mintha nem merném beváltani a nyertes lottószelvényt. Nem zseni vagyok, vagy ilyesmi, csak nagyon jók a kognitív képességeim, már kisgyerekként is könyveket olvastam, iskoláséveim alatt folyamatosan versenyekre jártam.

Pszichoterápiára járok, de nem tudom, mennyiben segít. Ott csak kérdések hangzanak el, holott én valami olyasmit várnék, hogy legyen egy tekintélyszemély az életemben, aki rávezet, hogy "mi való" nekem, meg valahogy segít kiépíteni az önmagamban való hitet. Azt ugyanis elvesztettem valamikor kamaszkorom elején, környezeti okok miatt.

Mivel állhatnék talpra? Hogy higgyek magamban jobban, vagy hogy legyek vállalkozóbb kedvű? Hogyan szerezzem vissza a régi, szorongásos időszak előtti énemet?