Mennyire vannak emlékeitek magatokról, az érzelmeitekről?

Meglepően sok, és furcsa is visszagondolnom, hogy anno fiatalabb fejjel mennyire máshogy viszonyultam sok dologhoz az életben.

A legerősebb példám erre mindenképp a szülővárosom, és a Budapesthez való viszonyom.

Körülbelül 25 éves koromig elképzelhetetlennek tartottam, hogy elköltözzek a szeretett kisvárosomból, hiszen minden barátom és minden emlékem odakötött. Még annak ellenére se akartam hallani róla, hogy végig meg lett volna a lehetőségem a fővárosi életre. Nem állítom, hogy nem vonzott valahol Budapest, de képtelen lettem volna elhagyni a régi jó, biztonságot jelentő környéket. Úgyhogy miután végeztem a gimi utáni tanulmányaimmal, ott maradtam egyedül és megpróbáltam boldogulni.

Nos... nem állítom, hogy nem voltak jó pillanatai az ottani életemnek, de ha a nagy összképet nézzük, akkor szépen, lassan felemésztett az egész. Minden tényező megdőlt és/vagy megszűnt, ami miatt ott akartam maradni.

Normális, hosszútávú munkát nem találtam, amit örömmel végeztem volna, csak egyik gyári munkából csapódtam a másikba. Az elején még kalandosnak és bulinak éltem meg ezt a változatosságot, de egy idő után már állandóságra és egy komfortosabb környezetre vágytam, na meg olyan munkára, amit szeretek is csinálni.

A barátok zöme szépen, lassan lemorzsolódott, akik pedig megmaradtak, azokkal is borzasztó ritkán tudtam találkozni. Hiányoztak a spontán élmények, ehelyett csak havonta egyszer-kétszer tudtam velük összeülni sörözni, és azt is napokkal előtte le kellett egyeztetni, hogy mindenki biztosan ráérjen.

A kisvárosban meg a környékén sem volt már egy idő után felfedeznivaló.

És volt egy pont, ami után feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a francot keresek én még itt? Szinte minden régi ismerősöm továbblépett innen, mindenki új életet kezdett máshol, csak én maradtam itt, mert a régi szép emlékekre alapoztam a jövőképemet. És azt vettem észre, hogy már nem tudok úgy tekinteni arra a városra, mint még évekkel ezelőtt. Üresnek, sivárnak és kietlennek láttam az egészet, bezárva kezdtem érezni magam.

És hirtelen már nem is tűnt olyan ellenszenvesnek a Pestre költözés lehetősége. El is kezdtem ott munkát keresni, és néhány hónap után sikerült is elhelyezkednem. Úgyhogy felköltöztem, magam mögött hagyva a kisvárost.

Ez pedig életem egyik legjobb döntése volt. Végre kinyílt előttem a világ, normális munkahelyet találtam magamnak, és ismét ingergazdagnak, változatosnak, élményekkel telinek kezdtem érezni az életet. Aztán jött a koronavírus és mindent jól tönkrevágott, de ez már egy másik történet.

A lényeg, hogy ha viszzagondolok az évekkel ezelőtti énemre és az említett kisvárosra, akkor máig tisztán emlékszem, hogy anno milyen gazdagnak és vonzónak láttam, milyen elképzeléseket dédelgettem az ott éléssel kapcsolatban. De a tényleges tapasztalataim végül felülírták ezeket és 180 fokos fordulatot vett az álláspontom. Teljesen máshogy viszonyulok hozzá, mint még a húszas éveim elején.

27/F