Utálnak az emberek, de a gondolataimat szeretik. Ezzel mit kezdjek?

Nem vagyok gyerekgyilkos, állatkínzó, agresszív, erőszakos, vagy akármi. Állatokat tisztelem, imádom, utcán felszedek egy macsekot, csakhogy megszeretgessem, aztán küldöm haza, remélve hogy valaki várja, aztán meg is etetik rendesen, embereket / gyermekeket nem szeretem, mert tudom mivé fejlődnek, de nekik sem ártok, aki elhagy valamit, visszaviszem, de amennyire szükséges, távolságtartó vagyok, persze vannak napok, mikor elkap a kedvesség, és jófej vagyok, mégis bunkók velem. Egyik nap a kutyafuttatóban találtam egy nyakörv medált vagy mit, azon a gazdi elérhetősége, felhívtam, bunkó volt, meg sem köszönte, elkönyveltem, hogy ilyenek az emberek. Facebookon rákerestem arra, aki elhagyta a pénztárcáját, visszavittem, majd letörölt ismerősök közül, kutyának visszalöktem a kapu alatt kigurult teniszlabdát, gazdája épp kint volt a kertben, üvöltött velem amiatt!!! Rühellem az emberi fajt. Nem nagyképűségből, de ekkora igazságtalanságot csak nálunk tapasztalni. Szomorú vagyok, egy kicsit mégis boldog, mert örülök, hogy vannak állatok. De meddig?!

Nem akartam kifakadni, de jólesett.