Szktatok másokat bántani a mássága miatt vagy mert nem szimpatikus?

Nem.

Bár ha tesz azért, hogy lelkileg eltiporjam, én leszek az első, aki megteszi. Ha valaki nem szimpatikus, legyen ez bármi miatt, akkor szimplán nem veszem figyelembe. Nem állok le vele beszélgetni, nem keresem a társaságát. De ha idegesít, zaklat, követ az utcán (volt rá példa...), akkor hajlamos vagyok gonosz lenni az illetővel.

Nem fogom csupán azért bántani más ember,mert éppen nekem nem szimpatikus,vagy csak más.

De ha tényleg gyökér,akkor viszont kiosztom.

Engem is ért már számtalan „kritika”. Volt amelyik kevésbé, volt amelyik jobban viselt meg, de az ilyenekre nem lehet azt mondani, hogy egyáltalán nem zaklat fel.

Rettenetes, hogy mennyire könyörtelenek tudnak lenni az emberek (mind a fiatalok, mind az idősebbek).

Nem akarom részletezni, de amúgy is volt elég bajom, nem hiányzott a sok kiokítás, szidalmazás. Voltam az öngyilkosság peremén és éveken át bántam, hogy akkor végül nem volt erőm megtenni. Azóta javult a helyzet, talán már nem érzem negatívnak az életet (inkább olyan semleges), de a problémák java még előttem áll.

Meleg vagyok, rengeteg családi problémával, érzelmi evőként el vagyok hízva és eléggé utálom magam.

Nem egyszerű úgy végighallgatni azokat a szörnyűségeket, amiket mások mondanak, hogy közben saját magam is ezeket hajtogatom magam ellen. Senki sem tudja rólam a „másságom”, de nem ritka az, hogy a baráti köröm, a családom szidja a melegeket. Borzasztó érzés hallani, ahogy azt mondják, hogy bárcsak megdöglenék, majd ezekre válaszolni úgy, hogy egy percig se sejtessem azt, hogy ez rámillik.

Amúgy is fogalmam sincs, hogy mi lesz a jövőmmel. Sötét űr az egész. Ha elköltözöm külföldre, akkor alig látom majd a családom, nem tudok rajtuk segíteni (holott rászorulnának). Ha maradok sosem lehet majd férjem, sem gyerekem, örökké el fognak ítélni és szidni fognak az utcán. Lehet azt mondani, hogy ez túlzás, de egy csöppet sem az. Ismerek egy-két meleget a faluban, nem akarok úgy járni, mint ők. Boldog akarok lenni, szabad és gondtalan. Mit tehetnék? Egyszerre nem lehetek két helyen. Meg amúgy is, ha ki is megyek, akkor sincs garancia arra, hogy megtalálom a boldogságot, de legalább kapok rá esélyt. Azt érzem, hogy egy olyan döntés elé állítanak, amin nincs jó választás, de mégis csak én leszek az, akit a negatívumok miatt szidni fognak.

Nem, én is különc vagyok. Általánosban és középiskolában végig zaklattak. Egyetemen és munkahelyen teljesen más volt szerencsére...

Kiszúrom amúgy a hasonlóakat és barátkozok velük.